Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
"Jó napot kívánok, én vagyok a célcsoport!" – ordítom le a biztonsági őrnek az első emeletről, a MOM Park átriumába.
"Jó napot kívánok, én vagyok a célcsoport!" – ordítom le a biztonsági őrnek az első emeletről, a MOM Park átriumába. Picinyke gyerekem visít az éhségtől, és nem találom a baba-mama szobát. Kértem, nem mennék le a mozgólépcsőn kocsival, ordító deddel, szóljon irdatlan walkie-talkie-jába, hívjon kollégát, kérje meg, hogy az mutassa meg, hol van… magyarul: segítsen. Int hogy nem. Miért? Válasz: nem. Erre jött ezen cikk első mondata, ami így leírva nem nagy szám, de ordítva… hmm… finom volt.
Leírtam, ezzel el is lenne intézve, ventilláltam, ettől már nem kapok gyomorfekélyt. Jó, jó, de ki mondja meg ennek az embernek, hogy amit tesz, az nem helyes? Mi lesz az utánam következő mamával? Portásország jobbágyai vagyunk mindannyian, tudjuk. (És egyben a Buszsofőrök országának alattvalói is. Na de ezt majd máskor.) Filozofikus esszék, dühtől fuldokló glosszák, a Tékozló Homár „naiv ügyfél” cikkei mutattak, mutatnak rá arra - rendszerváltáson innen és túl-, hogy kik az igazi főnökök itten. Ők, a Beengedők. Szüleink életét finom, selymes homokként borította be a portás-para, alázatos hangra tanította őket, levett süveggel köszönjék meg szépen, hogy beengedték őket a Kapun Túlra.
Ma már azért jobb a helyzet, de vigyázz, „a világ bármikor beléd haraphat”– ahogy Stephen King mondja. Főleg, ha egy kisgyereket is magaddal kell hurcolnod utadra - teszem hozzá én – mert így sebezhetőbb, problémásabb vagy. És légy résen, mert itt a portások új generációja, korunk tétova cerberusa, a Biztonsági Őr. Aki, kedves naplóm, a gyerekesekkel sem tréfál: kilökdös a Nemzeti Galériából, úgy, a babáddal együtt, mert ugyan még nincs 6 óra, zárásidő, de én ne írjak a panaszkönyvbe, mert „amíg írok, addigra zárás lesz, és akkor már nem szabad benn lenni a múzeumban, nohát”. (?!)
Eltávolít, amikor picidet csendes zugban, félreeső padon megetetnéd baba-mama szoba híján; javasolja, a WC-ben, vagy az utcán tedd ezt. (Neked is mondták már?) És nem árulja el hol a babaszoba, mert az nem az ő emelete.
Értem én, hogy fél a kirúgástól, ez az állás volt az utolsó pirosfilces karika az Expresszben, muszáj túllihegnie az őrködést: lássák, dolgozik. (Egyébként vár a bankrablásra, vagy mire.) De sírva könyörgöm: ez a „dolgozás” a munkaidejének 99 százalékában azt jelenti, hogy megmondja, hol a lift, merre találom a másik könyvesboltot, és igen, elárulja, hogy hol van a babaszoba. Tessék már felvenni a kéthetes neo-portás tanfolyam tananyagába, a –hosszú szó jön!- „kommunikáció” nevű tárgyat, de nagggyon köszi.
Jaj nem akarom, de csak kicsúszik ez a demagóg, „kerülj Nyugaton ilyen helyzetbe, meglátod a különbséget” duma, de basszus hát így van: menj be akárcsak a bécsi H und M-be, és kérdezz valamit.
A magam részéről elszántan, hangyaszorgalommal, mosolygó arccal keresem ilyenkor a főnöküket, beszélek vele, panaszkönyvbe írok be, jegyzőkönyvet kérek szelíden. Legyen valami nyoma annak, hogy ez így nem jó. Tudom, porba rajzolok: hetven éven belül tuti nem fognak ember módra beszélni velünk.
Majd egyszer, e lángoktól ölelt satöbbin is eljön egy szebb kor – a jövőbelátók tüze szememben, míg egyre hangosabban mondom -, amikor rájönnek, hogy én vagyok a célcsoport. És akkor majd nem gyűlöl a Pincér, ha kérsz egy kávét, nem kell rettegned a Vezető Óvónőtől, nem csesz le a Főorvos Úr, nem csukja a babakocsidra az ajtót a BKV Sofőristen, és segít a Biztonsági Őr, ha megkéred szépen.
Kökényszemű Katica
