Sajnos nem vagyok az a típus, aki képes reggeltől estig súrolni, porszívózni, felmosni.
Sajnos nem vagyok az a típus, aki képes reggeltől estig súrolni, porszívózni, felmosni. A takarítás nálam kényszerfeladat, ráadásul két izgága gyerek mellett szinte semmilyen látszatja nincs. Hiába pakolok el, tíz perc múlva úgy néz ki a lakás, mintha bomba robbant volna. Anya a mókuskerékben.
Ha már nagyon idegesít, hogy minden szanaszét van, nekiállok pakolni. Ez általában kora délutánra következik be. A nappali egyik sarkában kezdem. Két zacskó van nálam, egy a szemeteknek (széttépett újságpapírok, papírzsepik, és érthetetlen módon odakerült üres műanyag flakonok, kupakok és túró rudi papírok), a másik meg a szétdobált játékoknak, amelyeket tizedik kérésemre sem voltak hajlandók elpakolni a gyerekek. Mikor ezeket összegyűjtöttem, előveszem a porszívót. Ekkor ugrik a lányom pánikszerűen és kezdi el felszedni a földről azokat az apróságokat, amelyekre szüksége van és úgy gondolja, hogy befér a porszívócsövön.
Amikor befejezem a nappalit, megnyugvással tölt el a rend és a tisztaság illata. Jöhet a konyha. Pakolás közben végig az lebeg a szemem előtt, milyen jó lesz befészkelni magam a ragyogó nappaliban a fotelbe és meginni a délutáni kávémat. Nem egészen fél óra alatt csillog minden a konyhában is, jöhet a pihenés.
Hiába ismétlődik meg a jelenet minden áldott nap, valahogy törlődik az agyamból: mire visszaérek a konyhából, a kedvenc fotelemig vezető út tele van tankcsapdával, az ajtóból csak egy tigrisbukfenccel juthatnék be, hogy leüljek. A plüssállatok, babák, újságok, építőkockák újra előkerültek valamelyik zacskóból és a nappali szőnyegéről vigyorognak rám gonoszul. Félrerugdosom a játékokat és igyekszem megnyugtatni magam: kupi van, de tisztaság is. Legalább még öt percig. Addig megiszom a kávémat és elgondolkozom: más vajon hogy csinálja két kisgyerek mellett, hogy mindig rend van nála?
