Az első szerelmet nem lehet elfelejteni.
Az első szerelmet nem lehet elfelejteni. Akinek volt (kinek nem?) az óvodában szerelme, az tudja, mire gondolok. A jóleső első tiszta, érdekmentes érzelmek mély nyomot hagynak az emberben. Nekem Gabim volt, az óvoda legjobb pasija. Sosem felejtem el. Elválaszthatatlanok voltunk. Az óvodai előadásokon mindig együtt szerepeltünk, egymás mellett aludtunk és folyton papás-mamást játszottunk.
Amikor az emlékezésben eljutok erre a pontra, eszembe jut, hogy az én pici lányom is „szerelmes” lesz, talán már az oviban elcsattan az első ártatlan csók, mint nálam, amikor épp a szemetesnél álltam és Petike se szó, se beszéd odahajolt és megpuszilta a számat. (Reméltem, hogy Gabi nem látta.)
Mostanában a négy éves lányom, mikor azt gondolja, nem figyelek, gyakran suttogja maga elé elgondolkozva: Bálint. Ha babázik, a fiúknak is ezt a nevet adja. A minap jobban szemügyre vettem a Bálint nevű ovistársat. Meg kell mondjam, van ízlése a lányomnak, a kisfiú a csoport egyik leghelyesebb kiskrapekja. Meghatódva szemlélem, ahogy Bálint segít felvenni a lányomnak a cipőjét, megigazítja a kisszandálját a szekrényben – merthogy közös kisszekrényük van – és vigyáz rá.
Elképzelhető, hogy holnap már Balázs lesz a favorit, jövő héten pedig egy másik kisfiú. De az is lehet, hogy kitartó lesz, mint én, és Bálint megmarad első és egyetlen ovis szerelemnek, hogy aztán ha el is szakadnak egymástól az iskolába kerüléskor, két évtizeddel később valamelyik netes ismerőskereső oldalon újra felvegyék a kapcsolatot és elnosztalgiázzanak egy kicsit az ovis eseményeken. Mint Gabi és én.
