Amikor egy csecsemő, aki mondjuk már hét hetes, negyedik napja nem szarik, gond van.
Amikor egy csecsemő, aki mondjuk már hét hetes, negyedik napja nem szarik, gond van. A szakirodalom nagyon hatékonynak ígérkező megoldást kínál: dugjunk a fenekébe egy lázmérőt. A szakirodalom persze ezzel be is fejezi, a hogyant és a mennyire kérdésére már nem tér ki. Lássuk hát a gyakorlatot. Először is, a csecsemő lázmérős szaratása férfimunka. Az anyár beszariak (haha), ezért nem merik megfogni a kölköt, felhajtani a lábát és fogni a lázmérőt – klasszikus, higanyos darab, semmi fülhőmérő vagy ilyesmi, mert az méreténél fogva maradandó károsodást okozhat – és bedugni a kölök fenekébe. Ez általában még semmire sem elég, az ember először csak a vékony részét dugja be, amitől nem történik semmi, esetleg jelzi, hogy a gyerek nem lázas. A hatástalanság azonban nem szabad, hogy csüggedésre adjon okot. Beljebb kell nyomni, úgy négy centire, kicsit mozgatni, körbe-körbe, kicsit ki-be, amíg el nem érjük a kívánt hatást. A lényeg: nem megijedni, nyomni, forgatni. Az eredmény utána már magáért beszél, a négy nap alatt besűrűsödött csecsemőszar csak jön, jön és jön. A héthetes csecsemő négy pelenkát megtölt, cserébe arca kisimul, látható boldogság önti el, és a vidámságtól újabb órákon keresztül ébren van, és ismét hígakat rottyant, mint előtte.
