Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amikor azt mondtam, hogy egy filmnek vagyunk a szereplői, a saját filmünknek, akkor komolyan gondoltam. Csak az elmúlt években, sőt jobban mondva évtizedekben, emögött, a mi filmünk mögött, elkezdtek vetíteni egy másik filmet. Valahol nagyon messze, szinte fel sem tűnt, és ez az új mozi, ahogy előre haladunk az időben, egyre közelebb kerül a mi filmünkhöz. Ugyan nem látjuk teljesen jól a képeket, mert a két film zavarja egymást, egyszerre nézzük a jeleneteket, és ettől nagyon nehéz eldönteni, melyik tekercsen mozognak a szereplők, az újon, vagy a régin, vagy éppen egyszerre mindkettőn.Oda kéne erre figyelni, mert a régi film véges, és olyan hirtelen fog kifutni a vetítőgépből, hogy észre sem vesszük, és csak az új film marad, amit nem nagyon fogunk érteni, mert más nyelven beszél, és nincs rajta felirat. Úgyhogy nem árt megtanulni ezt a nyelvet.
Vannak, akik még emlékeznek az úgynevezett „vonatkapcsolatokra", amikor fölszálltunk a vonatra, és a hosszú út alatt, legtöbbször akadt valaki, akivel megbeszéltük az egész életünket, tudva, hogy soha többé nem találkozunk vele, s az ismeretlenség homálya fedi életünk legféltettebb titkait. Sokszor nagyon jól esett ez a beszélgetés, bölcs tanácsot kaptunk, vagy adtunk, attól függően ki volt épp a beszélgető partnerünk.
Ma, az Internet jóvoltából, jóformán csak ilyen kapcsolataink vannak. Gondoljunk csak bele, hány közösségi, ismerkedő, barátkereső oldalra hívnak meg naponta, s hány teljesen ismeretlen emberrel kezdünk olyan természetességgel beszélgetni, mintha ezer éve ismernénk. És ismerjük is. Attól, hogy ezzel, a jelenlegi tudatunkkal, nem emlékszünk rájuk, attól a lelkünkkel még emlékszünk, s a lelkünk, kedves ismerősként, barátként, lelki társként üdvözli az „idegent".
Ha most kapargatni kezdjük az emlékeinket - korfüggő mélységben -, egyre hátrébb csúszunk időben, hogy mikortól fogva nem olyan szép gömbölyű ez a világ. Mondjuk, ha visszabandukolunk - történelmi és irodalmi ismereteinket alapul véve - a XX. század elejére, akkor ott már kezdett szétcsúszni a dolog. Megjelent a sok találmány, gép, és elindult egy „fejlődés" amitől az emberek egyik fele rettegett, a másik fele viszont rajongott érte.
És elkezdett a világ gyorsulni. A közlekedési eszközök megjelenésével, elkezdtek a távolságok rövidülni, a technikai vívmányok elterjedésével, már nem kellett elmenni egymáshoz, ha hírt akartak hallani az emberek, sőt a világ hírei is házhoz jöttek. A kézi erőt sok helyen gépek váltották fel, s minden arra mutatott, hogy most már sokkal könnyebb, gyorsabb és kényelmesebb lesz az életünk, s hála a technikának rengeteg időt takarítunk meg.
De valamiért nem így történt. Sőt, mintha a találmányok fejlődésével egyenes arányban csökkent volna az idő, és nőtt volna az emberek közti távolság.
Minden és mindenki nagyon modern lett. A nők levágatták a hajukat, a szoknyájukat, cigarettáztak, és hangsúlyozták a függetlenségüket. Ez utóbbit a férfiak is.
Csak a mozifilmeket kell időrendben végignézni, mondjuk a 30-as, 40-es 50-es, 60-as és 70-es évekből, és nem kell különösebb energia, hogy észrevegyük a korszakok ruháinak, viselkedési modelljeinek változását. A párkapcsolat alakulását, pusztán abból is leszűrhetjük, hogyan csókolódznak, egyedi példát mutatva, és társadalmi tükröt tartva elénk a filmsztárok.
A hatvanas évek végére már eljutottunk oda, hogy mindenki szenvedett és szenvelgett a filmvásznon. Jóformán azt se tudta mi történik vele, nem volt semmi baja, jó dolgában nem tudta mit csináljon, hát ivott, drogozott, dohányzott, szeretkezett, tombolt, és kiüresedett. Remek követendő példát mutatva, az egyébként normális életet élő közönségnek, aki azt hitte, hogy ő csinálja rosszul, és a mozinak van igaza, szenvelegni kell.
Az emberek a falvakból a városokba költöztek, - nálunk erre rásegített „némi" politikai nyomás is, és fejlődésként a takaros kis falvaikból, kertecskéjüket otthagyva, bepasszírozták magukat egy paneldobozba, ahol folyt a víz a csapból, és nem kellett a kútról húzni. De ennek nagy ára volt!
Elvesztették a kapcsolatukat a természettel, az állatokkal, a családjukkal, és végül egymással is. Olyan gyorsan, hogy észre sem vették. A propaganda, fejlődésről karattyolt, új, könnyű életstílusról, kényelemről.
És valljuk be, sokkal könnyebb kinyitni a csapot, mint kimenni télen a kertbe, és vizet húzni a kútról, amit aztán, miután begyújtottunk a sparhertbe - némi fahasogatás után -, megmelegítünk, hogy megmosakodhassunk a lavórban.
Sokkal könnyebb. Csak pont azért mert könnyebb, bármikor kinyitjuk a csapot, és annyi vizet eresztünk, amennyit csak akarunk, oda sem figyelve, néha még arra sem, hogy elzárjuk rendesen. És ez a könnyebbség, lassan elfeledtette a felelősséget. Annak a felelősségét, hogy a pazarlás kimeríti a készleteinket. Mármint a Földét. A „semmi nem számít", meg a „használd, és dobd el" olyan sebességgel vált életfilozófiává, hogy fel sem tűnt. És ez az életfilozófia, mára oda vezetett, hogy feldolgozhatatlan szeméthalmok között fuldoklunk a füsttől, a vegyszerektől, amikkel, a természettől akarjuk tisztán tartani magunkat.
És mindeközben elszigetelődtek egymástól az emberek. Ha úgy tetszik, elidegenedtek. A házakban már nem ismerik egymást a szomszédok, megszűnni látszanak a tartalmas emberi kapcsolatok, szinte mindenki egyedül van, vagy társas magányban. Az emberek kétségbeesetten keresik egymást, a társukat, vagy igyekeznek meggyőzni magukat a szingli lét előnyeiről.
De az ember, társas lény, és a Föld nevű élőlény is az. Mi vagyunk a társai, részei, ha úgy tetszik, az állatokkal, növényekkel együtt. És nem mindegy, hogy milyen a viszonyunk, illetve van-e egyáltalán viszonyunk társainkkal.
folytatjuk
