Vergődök rideg sötétben, menekülök valami elől, de nem látom, mi elől, nem is akarom látni, rettegek, iszonyodok tőle, pontosan emlékszem, milyen a szeme, tudom, hogy nincs is szeme, csak két végtelen, sötét gödör van a helyén, iszkolnék, de megbénulok, földbe szorult lábbal, pattanásig feszült izmokkal reszketek, üvöltenék, de nem jön ki hang a torkomon, csak tátongok, mint egy horogra akadt hal, ő meg mosolyog merev, sima arccal, jeges nyugalomban, engem néz, az arcomba néz, és nincs szeme...
Édes Istenem, mit művelek?
Nincs baj, nincs baj. Csak keresem magam. Az igazi önmagam. Extázisban, transzban, csendben, mindenhogy. Néha rémségek várnak majd a befelé vezető úton, megmondták előre. Nincs semmi baj.
Ha visszagondolok az életemre, mindig akadtak tanítóim, akarva-akaratlanul az utamra pofoztak, néha szó szerint is, bár abban a jelenben fogalmam sem volt, hogy épp az az utam - és hogy aki pofoz, az tanító.
Azt sem tudtam, mit keresek voltaképpen, keresek-e egyáltalán valamit, vagy csak éjjel-nappal elégedetlen vagyok azzal, ami van... Nem tudtam, mit kell megtalálnom pontosan, van-e mit megtalálni, máshol van-e vagy másban, kint vagy bent.
Sok-sok év után megtaláltam a Mestert. Nem mintha kerestem volna. Csak ráakadtam. Azt se tudtam, hogy szükségem volna rá, úgy gondoltam, visz az utam magától, mint Párizsban az a mozgófolyosó a Chatelet-nál, amire csak rá kell állni és hipp-hopp, megérkezel.
Az én életemben majdnem mindennek titkos jelentése van, vagyis JEL, amióta csak eszemnél vagyok (igaz, sokak szerint sose voltam.)
Amiről azt gondolom, nem jel, arról később kiderül, mégiscsak az volt.
Azért mondom olyan határozottan, hogy megtaláltam a Mestert, mert az út, ahogy hozzá sodródtam, csupa jel volt, és abban a pillanatban, amikor végre érintkezésbe léptem vele, megint csak megjött a jel. Tőle jött. Félreérthetetlen, precíz, tömör, lényegre törő. Három szó.
Épp rám zuhant az ősz minden szürkeségével, és hogy bele ne fulladjak, kitaláltam, hogy tanulok valamit, belekezdek valami ismeretlenbe, hátha felderül a kedvem. Jógázni kéne, gondoltam. Erre felhívott valaki csak úgy, aki mellesleg ősidők óta jógázik, és ajánlott egy tanárt. Őt.
És tarot-t is akartam tanulni, hogy megláthassam a jövőt, és megismerhessem a mindannyiunk lelkében élő ősi szimbólumokat. Felmentem a netre. A sok komolytalan jóstanodás mellett volt egy, aki archetípusokról, mélyebb összefüggésekről beszélt a Tarot kapcsán. Ő volt.
Aztán az Enneagram is érdekelt, beírtam a keresőbe. Megint ugyanaz a név és egy hosszú videófelvétel, vele.
Aztán jött valami front, és úgy döntöttem, se időm, se pénzem, se kedvem semmihez - tanulás, jóslás, jógázás elhalasztva.
De ekkor felhívott egy régi barátnőm, aki amúgy csak minden szökőévben kerül elő, hogy menjünk el valami hétvégi tanfolyamra, tanulhatnékja van. Csodálkoztam, mert mindig csak bulizni hív.
Igen, de most szellemi táplálékot akar, nem boros kólát, mondta.
Lenne itt egy tanfolyam, feleltem, épp a hétvégén, Enneagram. De most nincs rá pénzem.
Ha bulizni mennénk, akkor is elköltenénk ennyit, vágta rá, de attól csak butulnánk.
Még soha nem volt ilyen elszánt.
Ekkor már komolyan gyanakodni kezdtem. Mert ha valami ilyen konokul ismétlődik, és ha akarsz, se tudsz kitérni előle, akkor az bizony jel.
Bejelentettem magunkat e-mailben a tanfolyamra, szó szerint ezt írtam: „...Bárhová nézek, lépten-nyomon beléd botlom.”
Ő pedig így válaszolt: „Akkor most megtaláltál.”
Tessék, a három szó. A jel. A Mester írta. És ha ő írta, akkor így van. :)
Szóval megtaláltam a Mestert.
Még három hónapja sincs, hogy ismerem, és meglódult velem az a bizonyos mozgófolyosó. Csak kapkodom a fejem, mert fogalmam sem volt, hogy a kis csápjaimmal oly régóta tapogatott, már-már ismerősnek vélt világ mennyi titkot és csodát rejt még. Új meg új kapuk tárulnak ki előttem, és bár néha halálra rémít a hely, ahová nyílnak, tudom, hogy többé nincs visszaút...
Folytatjuk...
