Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Galgóczi Erzsébet a szocializmus egyik legismertebb és legelismertebb írónője volt, de kevesen tudtak saját magával vívott küzdelmeiről.
Oly légiesen karcsú, mint a nád,
mely ing, remeg a sóhajkönnyű szélben;
s válla, karja oly törékeny éppen,
s marokkal átfognád a derekát.
Sötét és súlyos pillái alatt
bágyadt szemei kékes tűzben égnek
gyertyái a viharzó szenvedélynek,
mely belül perzsel, szívet és agyat.
A feje fáj és szédül is gyakorta,
mert hajnal felé alszik el naponta:
ezer vak vágya húzza-vonja szerte.
Huszonkétéves ösztöndíjas diák,
s nem eszik egyebet, csak vacsorát -
hja, kell a pénz a kábítószerekre.
A fenti verset a „huszonkétéves ösztöndíjas diák”, Galgóczi Erzsébet írta önmagáról és küldte el egy barátnőjének, Csontos Magdának 1952-ben. A korszak persze nem kedvezett sem a szonettnek, sem annak a dekadens életérzésnek, ami a sorokból árad – pályakezdő íróként Galgóczi Erzsébet maga is többször szembesült azzal, hogy írásait pesszimistának, a kommunista eszmékkel ellentétesnek tartják. Arról azonban a levelezőtárs is csak később szerzett tudomást, hogy a „viharzó szenvedély” és az „ezer vak vágy” mit is takarhat.
A Győr-Moson-Sopron megyei Ménfőn, paraszti családban, 1930-ban született Galgóczi Erzsébet őszintén és meggyőződéssel hitt a kommunizmusban – egészen 1956-ig. „Belőlem ötvenhat csinált írót. Mintha hályogot operáltak volna le a szememről, egyik pillanatról a másikra megértettem mindent” – írta később a forradalomról. Négy évig a győri tanítóképző népi kollégistája volt, és a városi diákszövetség titkári pozícióját is elvállalta. Itt ismerkedett meg Csontos Magdával, aki diákszövetségi instruktorként adott tanácsokat neki; majd levélben tartották a kapcsolatot, miután Csontos Szegedre költözött és családot alapított, Galgóczi pedig Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult dramaturgnak. (A kettő között pedig, a korszakban elvárt és megszokott módon, vasesztergályosként dolgozott.)
Nyomor és küzdelmek
A magányos albérleti szobákban pénzhiánnyal küszködő diáklány gyakorlatilag nyomorgott a fővárosban, ami elbeszéléseiből is kiderül. Örökösen szoknya-blúz kardigánban járt, télikabátja is leszakadt róla. De otthon, Ménfőn is leginkább csak a mezőgazdasági munka és az éhség várta: „1952 karácsonyán a három ünnepen olajban pirított krumplit ettünk reggelire, krumplilevest és olajban pirított krumplit ettünk ebédre, és olajban pirított krumplit ettünk vacsorára. Nem volt semmink, mindent be kellett szolgáltatni.” A nyomor és az elutasítottság minden bizonnyal megviselte idegeit; de Galgóczinak volt egy titka is, amit senkivel nem mert megosztani, csak a Csontos Magdának írott levelekben célozgatott rá: az, hogy nő létére maga is a nőkhöz vonzódik.
Az őrlődés kezdte felemészteni az egészségét: sírógörcsök, hisztériás rohamok jelentkeztek nála. A főiskola párttitkára ekkor azt javasolta, keresse fel dr. Szinetár Ernőt, a neves pszichoanalitikust. Az orvos azonban nem tudott igazán segíteni rajta:
„A Szinetár megvizsgált, s azt mondta: menjek férjhez, vagy legalábbis keressek szeretőt, különben 2 év múlva hisztériás idegroncs, vagy... vagy olyan leszek, amiről beszéltem neked”
– számolt be a látogatásról.
„Nem tudok több férfit megszeretni”
„Én nem akarok betegen élni! Az istenit, hát hogy neveljek tiszta és egészséges életre tisztább és egészségesebb embereket magamnál? A mi társadalmunknak nincs szüksége dekadens művészekre! De túl minden szűk irodalmi szemponton én magam gyűlölöm ezt a betegséget, annyira, hogy ha egy testrészem volna ez a hajlam, vagy micsoda, kioperáltatnám magamból. És tele van az életem örvénnyel. Nők – undorító dolog, de így van –, akik rajonganak értem. S ki áll jót értem? A szervezetemért? Legyek hisztériás idegroncs?” – írta kétségbeesetten 1953 tavaszán.
Galgóczi sokáig reménykedett abban, hogy egyszer csak „kigyógyul” a leszbikusságból. Rajongott egyik főiskolai tanáráért, Marton Endréért, és időnként férfiakkal is próbált ismerkedni: „Fél óra múlva randevúm lesz egy férfival, aki holnap le akar vinni vidékre. Eddig néha azt hittem, hogy szeretem – mióta ezt kéri tőlem, azóta nem szeretem. És nem tudok lemenni vele, nem is megyek. Mondván, hogy
elegem van az olyan szerelemből, ill. viszonyból, amelynek nem szerelem, hanem sajnálat vagy a magánytól való irtózás az alapja. Nem tudok több férfit megszeretni... érzem”
– vallotta be Csontos Magdának. A magány, a kínzó érzések és dilemmák elől sokszor az alkoholhoz menekült, de ez sem segített.
„eljutottam odáig, hogy tudomásul vegyem önmagamat”
Egy darabig úgy tűnt, legalább az anyagi gondok rendeződnek: állást kapott a Művelt Nép című hetilapnál, megjelent első elbeszéléskötete, a Szabad Nép érdeklődött riportjai iránt, és megismerkedett az irodalom legfontosabb potentátjaival, például Illyés Gyulával. De a homoszexualitás és annak elfogadása rendkívüli mértékben igénybe vette lelki erőforrásait. „És félek... nagyon félek, mert nem lehet véletlen az, hogy most már egy, kettő, három nő is érdeklődik utánam. Mi az az erő bennem, ami vonzza őket? Az isten verje meg!!!” – fakadt ki 1953 nyarán. Kétségbeesése végül több öngyilkossági kísérlettel végződött, a harmadik után pedig eldöntötte: felvállalja önmagát és másságát: „27 és fél éves vagyok, s eljutottam odáig, hogy tudomásul vegyem önmagamat. Nem vagyok egészséges ember. Nemcsak azért, mert homoszexuális vagyok – bár ez önmagában is determinálja az embert, magányos jelenét és perspektívátlan jövőjét hanem, mert tényleg skizofréniás vagyok (…)” – tett pontot egy hosszú, önmagával folytatott küzdelem végére 1958-ban. Életének erről az időszakáról így ír: „Az italról már tavaly nyáron leszoktam, a ruháim leszakadtak rólam, s amik még nem, azok a zálogházban vannak, főtt ételt hetekig nem eszem, legfeljebb teát.
Tavaly volt egy jó szerelmem, de október óta megint reménytelenül epekedek, mert sajnos szerelem nélkül éppúgy nem tudok élni, mint Stendhal.
A szüleimhez, és Pesten is az emberekhez anyagi és ruházkodási okok miatt nem járok, börtönbe csukott barátaim helyett nincsenek újak. Van olyan nap, hogy senkivel sem beszélek, legfeljebb egy-egy mondatot olvasok föl hangosan, jó-e a ritmusa.”
A szocializmus kíméletlenül őszinte írónője
Galgóczi Erzsébetet végül az ötvenes évek nyomora és hallgatása után, riportjai és novellái révén népszerű, keresett és vitathatatlanul tehetséges íróként tartották számon. Írásai nem mindig nyerték el a hatalom birtokosainak tetszését, hiszen kendőzetlenül mutatta be a korszak visszásságait, ráadásul az akkoriban igencsak tabunak számító leszbikusság témáját is bevitte az irodalomba. Törvényen belül című kisregénye 1980-ban jelent meg, és mint Galgóczi írásainak a legtöbbje, ez is önéletrajzi motívumokból táplálkozik. (A megvesztegethetetlen riporter, Szalánczky Éva és a férjezett Lívia viszonyát, majd kapcsolatuk tragikus kimenetelét Makk Károly filmrendező Egymásra nézve című filmjéből is megismerhetjük.) A megjelenéskor Galgóczi már jelentős, tisztelettel övezett, háromszoros József Attila-díjas és Kossuth-díjas író volt, akitől a Kritika újságírója egyenesen megkérdezhette: „Vajon Galgóczi Erzsébet mennyit vállal Szalánczky Éva sorsából, jelleméből?” A válasz így hangzott: „Természetesen Szalánczky Éva is én vagyok. Bár én nem voltam ennyire meg nem alkuvó. Bennem a legnehezebb időkben több volt az alkalmazkodókészség.” Azt is bevallotta: bár a történetet már húsz éve hordozza magában, végül azért írta meg, mert attól tartott, hogy a fiatalabb nemzedék képviselői közül valaki megelőzi a témával.
Gobbi Hilda oldalán
Galgóczi Erzsébet az 1960-as években ismerkedett meg Gobbi Hildával. Bár megtartotta budai lakását, gyakorlatilag együtt éltek Gobbi villájában, amelynek emeletén pedig Gobbi előző szerelme, Temessy Hédi színésznő lakott. Sokszor együtt jelentek meg író-olvasó találkozókon, Galgóczi hangjátékokat és tévéjátékokat írt Gobbi számára, és amikor 1988-ban a színésznő elhunyt, végrendeletében Galgóczit nevezte meg örökösének. Galgóczi Erzsébet sem élt már sokáig: 1989-ben szívinfarktus végezte be szűkre szabott földi életét. Naplói és levelei javarészt máig kiadatlanok. (Borítókép: Fortepan / Szalay Zoltán)
Ha szívesen olvasnál Gobbi Hildáról is, ezt a cikket ajánljuk.
