Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Azt az embert, akiben nem lakik legalább két macska, Kepes András szerint nagy ívben el kell kerülni. Hogy miért: Mert ez az ember nem kételkedik, és akiben nincs kétely, az nem gondolkodik. Ezt példázza Két macska voltam című legújabb regénye is.
Bár a határidők többnyire szükségesek, az ember akkor válik szabaddá, ha nem nyomasztja az idő. Továbbá akkor, ha azt mondhatja, amit gondol – vallja Kepes András, akit nemrég megjelent lélektani krimiket idéző fejlődésregénye kapcsán arról is kérdeztük, vajon mi kell ahhoz, hogy ne másoknak, hanem csupán önmagunknak akarjunk megfelelni.
Kulturális újságíróként kezdte a pályafutását, amit a televízióban dokumentumfilm-készítőként folytatott. Ennek ellenére igen sokan mégis könyvszerzőként ismerik. Hogy lett önből író?
Mindig a nagyobb lélegzetű, elmélyülésre lehetőséget adó alkotótevékenység izgatott. A riportokról ezért váltottam a dokumentumfilmekre, ahonnan egyenes út vezetett a könyvekig, a regényekig. A filmkészítés jó kiindulás a regényíráshoz, hiszen a dokumentumfilmben is ügyelni kell a karakterek és a történet fejlődésére, a regény pedig még nagyobb szabadságot enged a fantáziának. Az utóbbi hátránya, hogy kép nélkül kell ábrázolni. Bár ez egyben az előnye is, mert az írót rákényszeríti, hogy képszerűen írjon, az olvasó pedig a saját fantáziájából merítheti a képeket. Mindig érdekelt az írás, már kamaszkoromban is írónak készültem, aztán közbejött 35 év rádiózás, illetve televíziózás, ami sok örömöt adott, de jó időre eltérített az eredeti álmomtól – mondja mosolyogva Kepes András. Sokat köszönhetek a rádiós és televíziós munkáimnak, beutaztam a világot, sok szeretetet kaptam a hallgatóktól és a nézőktől, ám egy ponton túl úgy éreztem, az írás jobban érdekel.
Azt jól érzem, hogy közelebb is áll a szívéhez az írás?
Alkatilag mindenképpen. Szemérmes exhibicionista vagyok. Már amikor átmentem a rádióból a televízióba, az egyfajta megrázkódtatás volt számomra, mert a képernyőn már látszódtam is. Az írás még a rádiónál is szemérmesebb műfaj. Ott az ember visszavonul a magányába, és addig dolgozik egy témán, amíg akar. Nekem fontos, hogy ne legyenek határidők, és csak akkor kelljen kiadni a kezemből a munkát, amikor úgy érzem, már készen vagyok.
Egy író mindig a maga ura?
Alighanem írója válogatja. Aki megengedheti magának, hogy arról írjon, ami foglalkoztatja, és a kiadók, az olvasók szeretik a műveit, az az író a maga ura. Én ilyen szerencsésnek mondhatom magam. Aki túl sok kompromisszumra kényszerül, az nyilván nem a maga ura.
Önnek kellett bármikor is kompromisszumot kötnie akár televíziósként, akár íróként?
Íróként soha, pedig ez már a tizenkettedik könyvem. Televíziósként, a Kádár-korszakban voltak olyan időszakok, amikor politikai vagy később a kereskedelmi tévéknél üzleti kompromisszumokat kellett kötnöm, de nagyon nehezen viseltem. Hol külföldre, hol betegségbe, hol magányba menekültem előlük, és ez volt az egyik ok, amiért végül abbahagytam a televíziózást. Szerettem volna a magam ura lenni. Ahogy öregszem, egyre kevésbé vagyok hajlandó beadni a derekam. Úgy érzem, azóta vagyok jól a bőrömben, amióta kimondom, amit gondolok, megvédem az érdekeimet, és ráadásul mintha ettől még a hitelem is növekedne.
Mindig ilyen szókimondó volt? Mennyit mérlegel, mielőtt szóvá tesz bármit is?
Rájöttem, hogyha nem mondom ki, amit gondolok, nem tudok aludni, és napokig rágom magam. Volt egy hosszú korszak az életemben, amikor „jó fiú” akartam lenni, és mindenkinek meg akartam felelni, ennek nyilván van egy pszichológiai magyarázata, ami a gyerekkoromra vezethető vissza, de be kellett látnom, hogy
nem tudok, és nem is akarok mindenkinek megfelelni.
Ehhez óriási önismeretre van szükség. Mi segített önnek abban, hogy felismerje, milyen személyiségromboló hatása lehet annak, ha nem önmagának, hanem sokkal inkább másoknak akar megfelelni?
Önmarcangoló típus vagyok. Az életem rengeteg változást hozott, több országban éltem, gyerekkoromban egy ideig intézetben is nevelkedtem, korán rájöttem, hogy ahhoz, hogy elfogadjanak, nekem is el kell fogadnom másokat, meg kell ismernem önmagamat. Soha nem gondoltam, hogy a zsebemben van a bölcsek köve, a mai napig gyakran kételkedem magamban, de míg a propaganda, a politika és a vallás a kételyt negatívumnak tekinti, addig én azt gondolom, hogy a kételkedés a kritikai gondolkodás alapja.
Akiben nincs kétely, az nem érzi szükségét a gondolkodásnak, nem fogja a dolgokat különböző oldalról mérlegelni.
Egyebek mellett erről is szól a Két macska voltam című legújabb regényem, hogy egy megalázott ember hogyan jut el az önismeretig, majd odáig, hogy a saját kezébe vegye a sorsát. Azt gondolom, akiben nincs minimum két macska, aki azt hiszi, mindig mindenre tudja az egyedüli választ, azt nagy ívben el kell kerülni.
Soha nem voltak konfliktusai az állandó kételyei miatt?
Nem vagyok megalkuvó alkat. Bár a lázadásaim mértéke a lehetőségektől is függött, ha nem tudtam megbékélni egy helyzettel, előbb-utóbb mindig bedobtam a törülközőt. Elmentem a rádiótól, több televíziós csatornával és számos könyvkiadóval szakítottam a pályám során, a magánéletem is változatos volt… Én csak kölcsönös tiszteletben és szeretetben tudok dolgozni és élni.
