Kosárban gágogó libák, éjszaka Adyval a hálókocsiban, az első út a tengerhez és a püspökladányi resti pörköltje – a vasúti utazás első-, másod- vagy harmadosztályon nagy íróinkat is megihlette.
A 19. század végére Magyarországot sűrű vasúthálózat szőtte be: csak Baross Gábor minisztersége alatt több mint 3000 kilométerrel nőtt az államvasút-hálózat hossza. A korábbi fáradságos, hosszadalmas és rázós kocsiutak helyett Budapestről immár egészen gyorsan és kényelmesen el lehetett jutni egészen távoli városokba is. A vonatút, annak minden furcsaságával és szokatlan intimitásával – hiszen idegen emberek voltak kénytelen egymás mellett hosszú órákat, sokszor akár egy egész éjszakát is eltölteni – sokszor előkerül a századelő irodalmában is: Krúdy, Kosztolányi, Gárdonyi Géza, Móricz, Ady és még számos írónk megörökítette az utazást.
A vonatút már önmagában is élményszámba ment – különösen akkor, ha nem harmadosztályon kényszerült azt valaki megtenni. Azt, hogy ki milyen osztályra váltja meg a jegyét, leginkább anyagi és társadalmi viszonyai határozták meg: az 1956-ban megszüntetett harmadosztályra a kispénzű utazók váltottak jegyet. A fővárosba szolgálni érkező cselédek, katonák, ködmönös parasztok, a piacokra igyekvő fejkendős parasztasszonyok világa volt ez – utóbbiak sokszor élő csirkéket szállítottak kosárban, letakarva.

Móricz Zsigmond a harmadosztályon
Kivételek persze akadtak: Móricz Zsigmondról például tudjuk, hogy szívesen váltott jegyet a harmadosztályra, holott szabadjegyével (amely akkoriban járt az újságíróknak és az íróknak) akár első osztályon is helyet foglalhatott volna. Az írónak azonban jobban tetszett a „fapados”, bagó- és fokhagymaszagú harmadosztály, benyomásait pedig később munkáiban is felhasználta. Míg új a szerelem című regényének egyik szereplőjének például
![]()
„voltak ilyen rögeszméi, hogy gyorsvonat harmadosztály ugyanannyit ér, mint az első osztály: ugyanannyi idő alatt, ugyanoda ér az ember.
Négy órát, azt mondja, bárhol ki lehet bírni, s az ember leszáll a vonatról s Bécsben van... és megmarad egy csomó pénze…”

A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
Gyászruhák és sovány nők
Hunyady Sándort is érdekelte az utazóközönség. 1934-ben Első, második, harmadik című írásában karikírozott portrét festett az első-, másod- és harmadosztály utasairól; köztük arról a cérnakesztyűs öregúrról, aki „az egyik sarokban szundított, kövér, lila-veres tokáját rábocsátva a nyakkendőjére”.
A másodosztályon „olyan rossz, penészes, elkeseredett hangulat volt, mintha tegnapi mákosnudli savanyodna az ülések alatt”, „gyászruhák, sovány nő, nagyfejű, beteg gyerekkel”,
![]()
„mindenfelé gond, bánat, ínség. Hárompengős kalap a nőkön, stoppolt ing a férfiakon.”
A harmadosztályon viszont vidámságot is talált, gágogó libákat, kártyázó férfiakat, szalonnázó vagy egy parasztlányt ölelgető legényeket. Már egészen idillinek tűnne a hangulat, amikor egy zsandár egy fiatal suhancot kísér el előtte, akinek „nincs sem cipője, sem inge, látszik a nyaka alatt egy tenyérnyi a csupasz melléből…”, s az olvasó számára is kiderül, hogy még a tisztes szegénység sem adatott meg mindenkinek.

Fedák Sári a hálókocsiban
A vonatút Adynál is számtalanszor előkerül, hiszen a költő Budapest és szülőfaluja, Érmindszent vagy Budapest és Párizs között ingázva rengeteg órát töltött vonaton akár egész éjszakákat is, hálókocsiban. Az utazás a hálóvagonban mindig magában hordozott egyfajta pikantériát, hiszen idegen férfiak és nők más körülmények között nemigen maradhattak egymás társaságában, különösen nem éjszaka, neglizsében. A legenda szerint egy hálókocsis utazás során Ady megpróbált közeledni a primadonnához, Fedák azonban hírhedt esernyőjével visszaverte az ostromot, amivel végérvényesen kivívta Ady tiszteletét.
Hogy valóban így történt-e, nem tudhatjuk, de 1902 májusában a Szabadság című lap jól értesült újságírója megírta, hogy Ady barátja és kollégája, Bíró Lajos, „megintervjuvolta” a hálókocsiban utazó Fedák Sárit – éjjel fél háromkor. Bíró Lajos, annak a hírnek a birtokában, hogy Fedák is a vonaton utazik, végigjárta a Kolozsvárra tartó gyorsvonat minden kupéját, és nagy nehezen „künn állván az ajtó előtt” sikerült néhány szót váltania a színésznővel.

Búcsú a pályaudvaron
Ugyancsak fontos helyszín volt – nem csak az írók számára – a pályaudvar, a hosszadalmas búcsúzkodások helyszíne. A pályaudvar sokszor mint átmeneti tér jelenik meg, ami már nem az otthon, még nem a megérkezés, és ahol a különböző társadalmi helyzetű, rendű és rangú emberek egyszerre vannak jelen a közös térben. A találkozások, elválások, az átmeneti vagy végleges búcsúzkodás helyszíne megjelenik Kosztolányi regényében, a Pacsirtában is: „Közönyt erőltetett magára, mosolyogni próbált, de szólni azért nem mert. Attól félt, hogy elcsuklik a hangja. Hosszú volt a válás és nehéz. Sokáig nem indult a vonat.
![]()
Az ilyen vicinálisok túlbuzgóak, eleinte megrémítenek, hogy mindjárt tovarobognak, és neki is zökkennek nagy dérrel-durral, de aztán a legutolsó percben mindig akad valami rettenetes baj.
Éppen elég idejük maradt a búcsúzkodásra. Mindent elmondhattak, amit akartak, és ki is fogytak a szóból.”

Esti Kornél csókja a vonaton
Ugyancsak Kosztolányi nevéhez fűződik a magyar irodalom egyik leghíresebb vonatútja: Esti Kornél első utazása a tengerhez, melynek során „1903-ban közvetlen az érettségije után éjszaka a vonatban először csókolja szájon egy leány”. Esti egy úriasszony és „cinegelábú, cérnahangú” lánya társaságában utazik Fiuméba, s elmereng a vonatfülke különös természetén: „Itt az idegen emberek élete mintegy keresztmetszetben – egyszerre és tömörítve – jelenik meg előttünk, akár egy regényben, melyet találomra felütünk valahol a középen. Kíváncsiságunk, melyet egyébként álszemérmesen rejtegetünk, kielégülhet a kényszerűség folytán, hogy össze vagyunk velük zárva egy mozgó szobába, beléjük kandikálhatunk…”
Kosztolányi egy naplójegyzetében (Utastípusok) összeszedte a legellenszenvesebb utastípusokat (értő, félénk, protekciós, családias, szerelmes); Gárdonyi Géza arról írt, milyen kínokat kell kiállnia annak, aki különösen beszédes útitársat fog ki éjszakára. Krúdy Gyula, a békebeli kulináris élvezetek nyomában ült vonatra: képes volt akár az ország túlvégébe is elutazni, ha egy jó táfelspiccet akart vacsorázni.
Krúdy és a restik világa
Krúdy számára a resti különös jelentőséggel bírt: Az István-napi utas című írásában például felsorolja, melyik állomás étterme miről volt nevezetes: „Híre volt a püspökladányi állomás pörköltjének – paradicsommal és zöldpaprikával készítették azt, hogy az utazó vigasztalódást találjon a viszontagságokért. A füzesabonyi bort éppen úgy emlegették a gyakorlott utazók Magyarországon, mint Ausztriában a gráci vonalon a vörös borokat.
![]()
Kassán átutazva, persze hogy sódart kellett enni, mert volt idő akár két porció elfogyasztásához is, amíg a tátrai gyors befutott a maga emeletes mozdonyával.
Nyíregyházán télen-nyáron disznótor várta az utasokat a vasúti restaurációban ama híres Balczár hentes jóvoltából. Pozsonyban mákos és diós kifli. Érsekújvárott cigányzene…” – sorolja a nevezetességeket. Krúdy szerint azonban a jó világnak vége szakadt, amikor pontosan kezdtek járni a vonatok – az utasoknak ekkor már nem jutott idejük ráérősen eszegetni a restiben. (Borítókép: Fortepan / Kriszt Béla)
Kapcsolódó: Krúdy nem csak a restiben kapható fogásokról írt szívesen
























