Kosztolányi és a halál: miért lebegett már gyerekkorától a feje felett az elmúlás?

„Akarsz-e élni, élni mindörökkön, / játékban élni, mely valóra vált? / Virágok közt feküdni lenn a földön, / s akarsz, akarsz-e játszani halált?” – írta versében Kosztolányi Dezső mindössze huszonhét évesen. Ekkor már több mint két évtizede a halál gondolatával kelt és feküdt.

Kosztolányi Dezső műveit olvasva lépten-nyomon a halálba botlunk kezdve legkorábbi írásaitól kései költészetéig. Vajon miért foglalkoztatta gyerekkorától és hogyan hatott a munkájára az elmúlás gondolata, ami egy pillanatra sem szűnt meg a feje felett lebegni? És végül hogyan fogadta a „végső, komoly, nagy-nagy szenzációt”, amelyre egész életében készült? 

A szegény kisgyermek és a halál

„Ó a halál. / Mi ismerjük csak, pici gyerekek. / Utunkba áll / S könnyes, pityergő szánk megremeg. / Ó a halál.”

Kosztolányi Dezső kétéves volt, amikor megszületett kistestvére, Árpika, és egy pillanat alatt a feje tetejére állt a világ, amelyben addig ő otthonosan, családja figyelmétől övezve mozgott. Minden tekintet, főként anyuska tekintete, az újszülöttre irányult. Dezsőke féltékenyen vette tudomásul, hogy a határtalan szeretet, amely mindeddig csakis az ő jussa volt, hogyan oszlik meg közte és öccse között. 

A féltékenység lassan bűntudattá alakult, és éjszakánként álmából riadva kérdezgette szüleit, jól van-e Árpika, betakarták-e rendesen, nem fázott-e meg, nem halt-e meg? Kosztolányi Dezsőné egy gyerekkori incidensből eredeztette férje halál iránti érdeklődését. Árpika hároméves volt, amikor kiszaladt a házból az utcára, és eltűnt. A kis Dezső utána iramodott, és riadtan kérdezgette az arra járókat: „Nem látták, kérem, az én kisöcsémet? Egy kisfiú tornaingben? Mert tetszik tudni, én egy ideges kisgyerek vagyok.” Árpika végül megkerült, bátyja a kőhídnál talált rá, de megértette, hogy milyen érzés lehet, ha valaki, akit szeretünk, hirtelen eltűnik. 

Kosztolányi Dezső 23 éves korában
Kosztolányi Dezső 23 éves korában

Ettől fogva egyszerre vonzotta és taszította a halál, szülei pedig féltő gonddal óvták a halandósággal való szembesüléstől. De apuska hiába ragasztotta össze az orvosi lexikon csontvázat ábrázoló oldalait, a kis Dezső addig ügyeskedett, amíg szét nem szedte őket, és a titkolózás csak még inkább elmélyítette benne a halál iránti iszonyatot. Egy alkalommal játék közben beleesett az esővizes hordóba, és amíg kihúzták onnan és levették a vizes holmijait, ő sápadtan kérdezgette anyuskát: „Nem haltam meg? Ugye, nem haltam meg? Ne sírj, Anyikám. Ne sírj, ugye nem haltam meg?”

Félt mindentől, ami a halál földi megnyilvánulása lehetett: a öreg, kendős parasztasszonyoktól éppúgy, mint a róla szóló történetek nyomán megelevenedett Hasfelmetsző Jacktől. Hatodik osztályba járt, amikor egy bukott gimnazista agyonlőtte magát. Az eset olyan nagy hatással volt rá, hogy amikor hazament, édesapját a díványon fekve, kezében pisztollyal látta. Felkiáltott, a többiek a szobába rohantak, apuska pedig felébredt, de a pisztolynak híre-hamva sem volt, hiába bizonygatta a fiú, hogy a saját szemével látta. 

Tizenöt évesen naplójában így fogalmazta meg gondolatait a halálról: „Hátha ez az élet csak egy álom, s nem létező semmi? S hogy mi vagyunk-e? S az emberiség nem végtelen-e? Azért nem tudjuk felfogni magunkat, mert végtelenek vagyunk, egyik a másikből ered, s ismét visszatér, s az egész faj egy. Egyik megszületik, meghal, majd újra megszületik. S így igazságszolgáltatás is lehetne, megbüntetni az előbbeni életet önmagával.”

Később bevallotta, hogy életének egyik legmeghatározóbb élménye volt, amikor szeretett nagyapja meghalt: „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, hogy nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán a legjobban szerettem ekkor. Költő, művész, gondolkodó is csak azóta vagyok. A roppant különbség, mely élő és halott között van, a halál hallgatása, megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni.”

Élők és holtak

„Mert életem felén nem is vagyok, de látszom, / s reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom / és vár a sír.”

A mindig, mindenütt jelen levő halál áthatotta Kosztolányi Dezső művészetét, ahogyan felesége fogalmazott: „A halállal való foglalkozás alapja művészetének, és ebből a sötét alapból még ragyogóbban, még színesebben tör elő az élethez, az eleven világhoz való kapcsolata.” Ő maga is azt vallotta, hogy műveivel a végső, nagy talány megfejtését kutatja:  

„Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok. Végtelenül lenézem az írókat, kiknek más mondanivalójuk is van: társadalmi problémák, a férfi és nő viszonya, fajok harca stb. Émelyeg a gyomrom, hogyha korlátoltságukra gondolok. Milyen fölösleges munkát végeznek szegények, s milyen büszkék rá.”

A halálhoz fűződő viszonyát felnőtt éveiben is a kettősség jellemezte. Sokat írt róla, mégis nehezen szembesült vele, épp úgy, ahogyan a változással és az öregedéssel is. Unokaöccse, Csáth Géza halála mélyen megviselte, és figyelmét fokozottan az elkerülhetetlenre irányította.

Amikor csak tehette, a halál természetét kutatta: temetőbe, hullaházakba és boncolásokra járt. Párizsi nászútján feleségét Baudelaire sírjához és a Szajna halottait őrző La Morgue-ba vitte, ahol kérésükre egymás után húzták ki a holttesteket őrző fiókokat. Lázasan próbálta megfejteni a halál misztikumát. „Az élet nem racionális folyamat” – írta naplójában.

Nagyobb csoda, hogy a világon vagyunk, és nagyobb csoda az, hogy az embernek egyáltalán van orra, mintha az orra helyén, mondjuk villanylámpa világítana.

Egyaránt foglalkoztatták a babonák és az orvosi kérdések. Orvosi lexikonokat bújt, és azoknak a betegségeknek a tüneteit kereste magán, amelyekről olvasott. Hipochondriája csak Ádám fia születésével enyhült valamelyest, ettől kezdve gyermeke egészségéért reszketett. 

Éjszakánkét mégis felébresztette feleségét, és kérte, hogy sétáljon vele a Krisztinavárosban, vagy kísérje be a szerkesztőségbe. Ilyenkor előmerészkedett az életét uraló, ősi félelem. „Ugye, Manyika, nem halok meg?” – faggatta Ilonát, mire felesége azt válaszolta: „Nem, megmaradsz magadnak.”

Az író az elmúlás kétségbeejtő gondolata ellen humorral védekezett. Majdani öregségéről öngúnnyal beszélt, barátjával, Karinthy Frigyessel pedig egy általuk kitalált jelenetben öregkori énjüket parodizálva bárgyún beszélgettek egymással. Kosztolányi a temetéseken sem fogta vissza magát. „Temetéseknél szinte féltem mellette menni” – vallotta a felesége. – Féletem, hogy megnevettet, és igyekeztem Karinthytól is távol tartani őt, attól való félelmemben, hogy egyszer még valami botrány támad diákos viselkedésükből.”

A tréfákban Karinthy mindig partner volt. Havas Gyula temetésén pukkadoztak a nevetéstől, amiért Osváth Ernő beszédében valamilyen oknál fogva a még élő Tóth Árpádot akarta elbúcsúztatni. A korán megsiratott költő temetésén pedig egy szappan jelentette a humorforrást, amibe a ravatal mellett botlottak. Egymásra néztek, és szó nélkül kifordultak a halottasházból, nehogy ott törjön ki belőlük a nevetés. 

Utolsó felvonás

„A kancsal emlék szépítsem tovább, / mint hold, mely a felhőkön oson át, / s széthordva megbocsátó mosolyát, / ezüssté bűvöl minden pocsolyát.”

„Tudom, hogy meg kell halnom. Egy óriási feladat előtt állok, s majd én is túlesem rajta, mint annyi millió ember a világteremtés óta. Ez a gondolat minden napomat gyászossá és ünnepélyessé teszi” – jegyezte fel Kosztolányi 48 éves korában. Egy későbbi jegyzetben ezt írta alá: „Ekkor még teljesen egészséges voltam.”

Egy este barátok vacsoráztak a Kosztolányi családnál. Éppen a könyvtárszobában beszélgettek, amikor az író hirtelen otthagyta a társaságot, és a fürdőszobába viharzott. Egy szilvamag nagyságú, vörös foltot talált két hiányzó foga helyén. „Rákom van” – jelentette ki. 

Igaza volt. A felfedezést orvosi vizsgálatok, kezelések és műtétek követték, de csak a stockholmi rádiumkezelések során erősítették meg azt, amit mind sejtettek. Kosztolányinak szájrákja volt. 

Kosztolányi Dezső és családja 1918-ban
Kosztolányi Dezső és családja 1918-banWikipédia

Délutáni meditáció című versében így töprengett az elkerülhetetlenről: „Milyen lesz a halál / vajon rossz lesz-e, jó? / ez a végső, komoly, / nagy-nagy szenzáció? / Lehet, hogy szörnyű lesz, / mint puskadurranás, / fülembe lárma zúg / s nem hallja senki más. / Nagy dinamit-robaj / velőkig felható, / állkapcsát tépdeső, / babonás puskaszó. / Csodás, iszonytató, / iszonytató csodás, / vörös és fekete / utolsó felvonás.”

A halál árnyékában Kosztolányi az életbe kapaszkodott. Minden megragadt, ami halandó örömöt okozhatott. A visegrádi újságíró-üdülőben ismét rátalált a szerelem a férjezett Radákovich Mária személyében. Az író hol válni, hol maradni akart, de végül nem hagyta el Ilonát. 

Kórházi látogatásai egyre sűrűsödtek, mígnem 1936-ban, mindenszentek napján utoljára búcsúzott el otthonától. „Olyan boldogan mosolyog, s az arca se olyan ferde most – idézte fel Kosztolányi Dezsőné férjét utolsó napjaiban. – De csak a fél arcával tud mosolyogni, mert a másik fele béna, már az első műtét óta, de én már megszoktam ezt, s a mosolygását sugárzó szépnek látom. Boldog vagyok, hogy mosolyogni látom. De írni már nem ír, és nem beszél semmit.”

Két nappal később Kosztolányi Dezső elhagyta az árnyékvilágot: „Mindenki letérdepel, az ápolónők sírnak, az orvosok könnyeznek, a kórház papja megkeni az utolsó kenettel, a kápolnás nővér imádkozik. Az alorvos egyik kezében Dide óráját tartja, a másikban csuklóját fogja. Tizenegy óra hat perckor az alorvos elengedi a kezét, és megállítja az órát. Én a két szemét zárom le két ujjammal.”

Oszd meg másokkal is!
Mustra