Miért foglalkoztatta Kosztolányit gyerekkora óta a halál?

Kosztolányi Dezső műveit olvasva lépten-nyomon a halálba botlunk kezdve legkorábbi írásaitól kései költészetéig. Vajon miért foglalkoztatta gyerekkorától és hogyan hatott a munkájára az elmúlás gondolata, ami egy pillanatra sem szűnt meg a feje felett lebegni? És végül hogyan fogadta a „végső, komoly, nagy-nagy szenzációt”, amelyre egész életében készült? 

A szegény kisgyermek és a halál

„Ó a halál. / Mi ismerjük csak, pici gyerekek. / Utunkba áll / S könnyes, pityergő szánk megremeg. / Ó a halál.”

Kosztolányi Dezső kétéves volt, amikor megszületett kistestvére, Árpika, és egy pillanat alatt a feje tetejére állt a világ, amelyben addig ő otthonosan, családja figyelmétől övezve mozgott. Minden tekintet, főként anyuska tekintete, az újszülöttre irányult. Dezsőke féltékenyen vette tudomásul, hogy a határtalan szeretet, amely mindeddig csakis az ő jussa volt, hogyan oszlik meg közte és öccse között. 

A féltékenység lassan bűntudattá alakult, és éjszakánként álmából riadva kérdezgette szüleit, jól van-e Árpika, betakarták-e rendesen, nem fázott-e meg, nem halt-e meg? Kosztolányi Dezsőné egy gyerekkori incidensből eredeztette férje halál iránti érdeklődését. Árpika hároméves volt, amikor kiszaladt a házból az utcára, és eltűnt. A kis Dezső utána iramodott, és riadtan kérdezgette az arra járókat: „Nem látták, kérem, az én kisöcsémet? Egy kisfiú tornaingben? Mert tetszik tudni, én egy ideges kisgyerek vagyok.” Árpika végül megkerült, bátyja a kőhídnál talált rá, de megértette, hogy milyen érzés lehet, ha valaki, akit szeretünk, hirtelen eltűnik. 

Ettől fogva egyszerre vonzotta és taszította a halál, szülei pedig féltő gonddal óvták a halandósággal való szembesüléstől. De apuska hiába ragasztotta össze az orvosi lexikon csontvázat ábrázoló oldalait, a kis Dezső addig ügyeskedett, amíg szét nem szedte őket, és a titkolózás csak még inkább elmélyítette benne a halál iránti iszonyatot. Egy alkalommal játék közben beleesett az esővizes hordóba, és amíg kihúzták onnan és levették a vizes holmijait, ő sápadtan kérdezgette anyuskát: „Nem haltam meg? Ugye, nem haltam meg? Ne sírj, Anyikám. Ne sírj, ugye nem haltam meg?”

Félt mindentől, ami a halál földi megnyilvánulása lehetett: a öreg, kendős parasztasszonyoktól éppúgy, mint a róla szóló történetek nyomán megelevenedett Hasfelmetsző Jacktől. Hatodik osztályba járt, amikor egy bukott gimnazista agyonlőtte magát. Az eset olyan nagy hatással volt rá, hogy amikor hazament, édesapját a díványon fekve, kezében pisztollyal látta. Felkiáltott, a többiek a szobába rohantak, apuska pedig felébredt, de a pisztolynak híre-hamva sem volt, hiába bizonygatta a fiú, hogy a saját szemével látta. 

Tizenöt évesen naplójában így fogalmazta meg gondolatait a halálról: „Hátha ez az élet csak egy álom, s nem létező semmi? S hogy mi vagyunk-e? S az emberiség nem végtelen-e? Azért nem tudjuk felfogni magunkat, mert végtelenek vagyunk, egyik a másikből ered, s ismét visszatér, s az egész faj egy. Egyik megszületik, meghal, majd újra megszületik. S így igazságszolgáltatás is lehetne, megbüntetni az előbbeni életet önmagával.”

Később bevallotta, hogy életének egyik legmeghatározóbb élménye volt, amikor szeretett nagyapja meghalt: „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, hogy nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán a legjobban szerettem ekkor. Költő, művész, gondolkodó is csak azóta vagyok. A roppant különbség, mely élő és halott között van, a halál hallgatása, megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni.”

Élők és holtak

„Mert életem felén nem is vagyok, de látszom, / s reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom / és vár a sír.”

A mindig, mindenütt jelen levő halál áthatotta Kosztolányi Dezső művészetét, ahogyan felesége fogalmazott: „A halállal való foglalkozás alapja művészetének, és ebből a sötét alapból még ragyogóbban, még színesebben tör elő az élethez, az eleven világhoz való kapcsolata.” Ő maga is azt vallotta, hogy műveivel a végső, nagy talány megfejtését kutatja:  

„Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok. Végtelenül lenézem az írókat, kiknek más mondanivalójuk is van: társadalmi problémák, a férfi és nő viszonya, fajok harca stb. Émelyeg a gyomrom, hogyha korlátoltságukra gondolok. Milyen fölösleges munkát végeznek szegények, s milyen büszkék rá.”

A halálhoz fűződő viszonyát felnőtt éveiben is a kettősség jellemezte. Sokat írt róla, mégis nehezen szembesült vele, épp úgy, ahogyan a változással és az öregedéssel is. Unokaöccse, Csáth Géza halála mélyen megviselte, és figyelmét fokozottan az elkerülhetetlenre irányította.

Amikor csak tehette, a halál természetét kutatta: temetőbe, hullaházakba és boncolásokra járt. Párizsi nászútján feleségét Baudelaire sírjához és a Szajna halottait őrző La Morgue-ba vitte, ahol kérésükre egymás után húzták ki a holttesteket őrző fiókokat. Lázasan próbálta megfejteni a halál misztikumát. „Az élet nem racionális folyamat” – írta naplójában.

Nagyobb csoda, hogy a világon vagyunk, és nagyobb csoda az, hogy az embernek egyáltalán van orra, mintha az orra helyén, mondjuk villanylámpa világítana.

Egyaránt foglalkoztatták a babonák és az orvosi kérdések. Orvosi lexikonokat bújt, és azoknak a betegségeknek a tüneteit kereste magán, amelyekről olvasott. Hipochondriája csak Ádám fia születésével enyhült valamelyest, ettől kezdve gyermeke egészségéért reszketett. 

Éjszakánkét mégis felébresztette feleségét, és kérte, hogy sétáljon vele a Krisztinavárosban, vagy kísérje be a szerkesztőségbe. Ilyenkor előmerészkedett az életét uraló, ősi félelem. „Ugye, Manyika, nem halok meg?” – faggatta Ilonát, mire felesége azt válaszolta: „Nem, megmaradsz magadnak.”

Az író az elmúlás kétségbeejtő gondolata ellen humorral védekezett. Majdani öregségéről öngúnnyal beszélt, barátjával, Karinthy Frigyessel pedig egy általuk kitalált jelenetben öregkori énjüket parodizálva bárgyún beszélgettek egymással. Kosztolányi a temetéseken sem fogta vissza magát. „Temetéseknél szinte féltem mellette menni” – vallotta a felesége. – Féletem, hogy megnevettet, és igyekeztem Karinthytól is távol tartani őt, attól való félelmemben, hogy egyszer még valami botrány támad diákos viselkedésükből.”

A tréfákban Karinthy mindig partner volt. Havas Gyula temetésén pukkadoztak a nevetéstől, amiért Osváth Ernő beszédében valamilyen oknál fogva a még élő Tóth Árpádot akarta elbúcsúztatni. A korán megsiratott költő temetésén pedig egy szappan jelentette a humorforrást, amibe a ravatal mellett botlottak. Egymásra néztek, és szó nélkül kifordultak a halottasházból, nehogy ott törjön ki belőlük a nevetés. 

Utolsó felvonás

„A kancsal emlék szépítsem tovább, / mint hold, mely a felhőkön oson át, / s széthordva megbocsátó mosolyát, / ezüssté bűvöl minden pocsolyát.”

„Tudom, hogy meg kell halnom. Egy óriási feladat előtt állok, s majd én is túlesem rajta, mint annyi millió ember a világteremtés óta. Ez a gondolat minden napomat gyászossá és ünnepélyessé teszi” – jegyezte fel Kosztolányi 48 éves korában. Egy későbbi jegyzetben ezt írta alá: „Ekkor még teljesen egészséges voltam.”

Egy este barátok vacsoráztak a Kosztolányi családnál. Éppen a könyvtárszobában beszélgettek, amikor az író hirtelen otthagyta a társaságot, és a fürdőszobába viharzott. Egy szilvamag nagyságú, vörös foltot talált két hiányzó foga helyén. „Rákom van” – jelentette ki. 

Igaza volt. A felfedezést orvosi vizsgálatok, kezelések és műtétek követték, de csak a stockholmi rádiumkezelések során erősítették meg azt, amit mind sejtettek. Kosztolányinak szájrákja volt. 

Délutáni meditáció című versében így töprengett az elkerülhetetlenről: „Milyen lesz a halál / vajon rossz lesz-e, jó? / ez a végső, komoly, / nagy-nagy szenzáció? / Lehet, hogy szörnyű lesz, / mint puskadurranás, / fülembe lárma zúg / s nem hallja senki más. / Nagy dinamit-robaj / velőkig felható, / állkapcsát tépdeső, / babonás puskaszó. / Csodás, iszonytató, / iszonytató csodás, / vörös és fekete / utolsó felvonás.”

A halál árnyékában Kosztolányi az életbe kapaszkodott. Minden megragadt, ami halandó örömöt okozhatott. A visegrádi újságíró-üdülőben ismét rátalált a szerelem a férjezett Radákovich Mária személyében. Az író hol válni, hol maradni akart, de végül nem hagyta el Ilonát. 

Kórházi látogatásai egyre sűrűsödtek, mígnem 1936-ban, mindenszentek napján utoljára búcsúzott el otthonától. „Olyan boldogan mosolyog, s az arca se olyan ferde most – idézte fel Kosztolányi Dezsőné férjét utolsó napjaiban. – De csak a fél arcával tud mosolyogni, mert a másik fele béna, már az első műtét óta, de én már megszoktam ezt, s a mosolygását sugárzó szépnek látom. Boldog vagyok, hogy mosolyogni látom. De írni már nem ír, és nem beszél semmit.”

Két nappal később Kosztolányi Dezső elhagyta az árnyékvilágot: „Mindenki letérdepel, az ápolónők sírnak, az orvosok könnyeznek, a kórház papja megkeni az utolsó kenettel, a kápolnás nővér imádkozik. Az alorvos egyik kezében Dide óráját tartja, a másikban csuklóját fogja. Tizenegy óra hat perckor az alorvos elengedi a kezét, és megállítja az órát. Én a két szemét zárom le két ujjammal.”