A 20. század hajnalán a párizsi opera balett-táncosnői, a „kis patkányok” életét a kiszolgáltatottság és kizsákmányolás jellemezte. Ha el akarták tartani nyomorgó családtagjaikat, gazdag pártfogóra volt szükségük, akik kíméletlenül kihasználták a helyzetet.
Les Petits Rats, a kis patkányok. Így nevezték a Belle Époque-ban a párizsi opera balett-táncosait: egyesek szerint azért, mert a balettcipők a próbatermek fapadlóján olyan hangot adtak ki, mintha patkányok kaparásztak volna. Mások úgy vélik, azért, mert az „opéra” utolsó szótagjának kiejtése egybeesik a rat („patkány”) kiejtésével; megint másokat a lányok között zajló, jobb szerződésekért vívott harc emlékeztette a patkányok veszekedésére. Akárhogy is, a századelő fiatal balerináinak élete minden volt, csak nem leányálom: a kiszolgáltatottság, a nyomor és a szexuális kizsákmányolás jellemezte mindennapjaikat.
Tizenhat évesen már öregnek számítottak
Théophile Gautier francia költő 1866-ban írta humorosnak szánt esszéjét a „kis patkányokról”. Ebben kifejtette: a les petits rats azokra a nyolc (!) és tizenöt év közötti, fiatal lányokra vonatkozik, akik „tömeg- és háttérjelenetekben, közjátékokban” tűnnek fel egy-egy előadáson. „Egy tizenhat éves patkány már nagyon öreg” – jelentette ki Gautier. „A világ nem létezik számukra. Beszélj velük a legegyszerűbb dolgokról, semmit sem tudnak; csak a színházat és a táncórát ismerik.
![]()
A természet rejtély számukra; azt sem tudják, hogy van-e Nap az égen, hiszen csak ritkán látják. Reggelente a komor sötétségben tornáznak, csak a füstös lámpák vörös fénye világítja meg őket.
Arról, hogy nappal van-e vagy éjszaka, csak a tetőgerendák résein vagy az ajtók alatt beszűrődő fénysugarak árulkodnak számukra – festette meg Gautier a balerinák nehéz sorsát.

A „kis patkányok”, ezek a sokszor munkásosztályból származó, fiatal lányok a Párizsi Operatársulat hierarchiának legalján álltak. Produkcióik népszerűek voltak, de az irántuk való érdeklődést elsősorban nem a művészet szeretete táplálta, hanem az, hogy a párizsi opera szponzorai, az abonnék szívesen bámulták a a balerinák fedetlen lábait – abban a korban, amikor még egy kivillanó boka is eseményszámba ment. A fiatal lányok szinte mindenben ki voltak szolgáltatva ezeknek a gazdag, náluk jóval idősebb pártfogóknak, és sokszor csak az ő – egyáltalán nem önzetlen – segítségük által tudtak a színpadon maradni.

Degas és a balerinák
Edgar Degas, a francia impresszionista festő közel 1500 festményt, nyomatot és rajzot készített erről a sajátos világról. A képek akár idillinek is tűnhetnek; a tüllruhák, fodros szoknyák, balettcipők és a szorgalmasan gyakoroló kis táncosnők ártatlannak tűnő világa azonban sötét titkokat rejtett. Ha jobban megnézzük Degas képeit, ennek nyomait is felfedezhetjük: a táncosnők között megjelenik egy-egy idősebb, jól öltözött fekete alak – az abonné.
Befolyásos férfiak
A táncosnők az előadások előtt a párizsi opera tánchalljában, az úgynevezett foyer de la danse-ban melegítettek be. A próbateremként is szolgáló helyiségnek azonban volt egy másik funkciója is: afféle férfiklubként szolgált, ahol az abonnék megkörnyékezhették a fiatal lányokat, ajánlatokat tehettek nekik, és ha a lány rábólintott, az üzlet megköttetett. Az operatársulat elvárta a balerináktól, hogy a szponzorok kedvére tegyenek, s mivel a lányok sokszor nyomorból érkeztek, gyakran a saját családjuk is erre biztatta őket. A segítségnek azonban ára volt – leggyakrabban szexuális ellenszolgáltatás – s az abonnék azon kívül, hogy a táncosnőknek kényelmes lakást vagy különórákat fizettek, beleszólhattak abba is, hogy ki kapjon meg bizonyos szerepeket.
A jelenség olyannyira elterjedt és köztudott volt, hogy a balerinákról szinte automatikusan feltételezték, hogy valakinek pártfogoltjai, azaz kitartott nők. 1859-ben a Le Figaro kijelentette: „Nincs egyetlen párizsi regény sem, amely ne mutatna be egy bankárt vagy divatos ficsúrt, aki az Opera valamelyik balett-táncosnőjét tartja ki.” 1892-ben már egy újságcikk szerint a Párizsi Opera balett-társulatának a szponzoroktól beérkező összegek jelentették a legfőbb bevételi forrást.

„Talán túl gyakran tekintettem a nőkre állatként”
Degas nem tartozott ezek közé a kizsákmányoló, tehetős férfiak közé, ám ő maga sem bánt kesztyűs kézzel a modelljeivel. Kötekedő, cölibátusban élő, nőgyűlölő férfinak ismerték, aki, miután fiatalkorában, egy bordélyházban elkapott egy nemi betegséget, megundorodott a nőktől. (Még véletlenül sem önmagától vagy a férfiaktól.)
Felnőttként Degas a házvezetőnőin kívül nem igazán érintkezett nőkkel, mert attól tartott, zavarnák az alkotásban.
![]()
„Talán túl gyakran tekintettem a nőkre állatként”
– mondta egyszer egy pályatársának egy őszinte pillanatában. Degas bűnnek tartotta, hogy a fiatal táncosnők idősebb, tehetős férfiakkal létesítenek kapcsolatot – a vétkesek, szerinte, természetesen a balerinák voltak.

A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
A tizennégy éves kis táncosnő
A 19. századi incel festő a neki modellt álló balerinákat „majmocskáknak” nevezte. Leghíresebb modelljét, a tizennégy éves Marie van Goethemet szoborként is megörökítette. A szegény családból származó Marie anyja és nővére prostituált volt, s a balett Marie számára a nyomorból való egyetlen kitörési lehetőségnek számított. Akárcsak társnői többsége, ő is alultáplált és túlhajszolt volt: napi 10-12 órát, heti 6-7 napot gyakorolt, majd ezután modellt állt Degas-nak, aki megkövetelte tőle, hogy órákon át mozdulatlanul pózoljon.

Degas egy egyméteres szobrot készített Marie-ról, amelynek A tizennégy éves kis táncosnő címet adta. A mű nem aratott nagy sikert az idealizált nőalakokat ábrázoló márványszobrokhoz szokott kritikusok és közönség körében: Degas művét „rettenetesen csúnya, majomszerű” alaknak látták, modelljét pedig a „korai romlás virágaként” emlegették, akinek az arcát „minden bűn gyűlöletes ígérete jellemzi”. Sem a társadalom, sem az abonnék felelőssége nem vetődött fel: Marie, akárcsak a balerinák többsége, miután kiöregedtek a „kis patkány” szerepéből, azaz elérték a 16. életévüket, minden valószínűség szerint prostituáltként folytatta és fejezte be életét.
Kapcsolódó: Az egyik leghíresebb modern táncosnő magyar férfit szeretett
























