gaál franciska

„Ez valamiféle genetikai tévedés kell legyen, mert egy ilyen tehetséges színésznő nem lehet zsidó” – mondta Adolf Hitler a húszas-harmincas évek egyik legnépszerűbb színésznőjéről, Gaál Franciskáról. A bájos naiváért nemcsak Hitler, hanem Sztálin is rajongott: különgép vitte Moszkvába, mégis elfeledetten halt meg a hetvenes években New York egyik szegénykórházában.

Silberspitz Lipót jó nevű kocsmáros volt: bor- és pálinkamérést üzemeltetett a zegzugos utcácskáiról híres Tabánban, ahová gyakran ellátogatott a híres író, Bródy Sándor is, miután jól megizzasztotta magát a Rácz fürdőben a hajnali mulatozásból hazafelé menet. Szükség is volt rá, hogy a borkimérés jól működjön: a kocsmáros hét lánya és két fia várta otthon a mindennapi betevőt – köztük a legkisebb, Franciska nevű leányka is.

Elérhetetlen álomnak tűnt, hogy saját ruhája legyen

Gaál Franciska később így emlékezett vissza gyermekéveire: „Hat nővérem volt, és mindig én örököltem a kinőtt ruháikat. Elérhetetlen álom volt, hogy egyszer egyedül nekem csináltassanak ruhát. Ez a vágyam azóta teljesült.” Franciskát nem igazán érdekelte az iskola, saját bevallása szerint minden tantárgyból bukásra állt, irodalomból csak azért nem, mert szerelmes volt a magyartanárába. De az első szerelem keserű kiábrándulással ért véget: „Egy szép napon ugyanis, amikor kihívott felelni, és én a háta mögött álltam a táblánál, leejtette a földre a noteszét. Lehajolt érte, hogy felvegye és… és… na, igen… leesett a fejéről a gyönyörű, dús barna haja, amibe én olyan halálosan szerelmes voltam. És én könnyeimen keresztül is láttam a földön fekvő paróka belsejében, hogy »készítette: Németh János fodrász, József-körut 17.«”

Így lett Silberspitz Franciskából Gál Franciska

Franciska zabolázhatatlan, vadóc természetével, nagy hangjával igencsak felhívta magára környezete figyelmét. Színinövendékként a Nemzeti Színház művészének, Gál Gyulának a tanítványa volt, aki nehezen viselte, hogy a fiatal lány rendszeresen késik az óráiról; ráadásul a legkülönfélébb koholt történetekkel igyekszik mentséget találni magának. Bosszúból rendszeresen más vezetéknéven szólította tanítványát: hol Silberschatznak, hol Silberpelznek, hol Silberputznak nevezte. Egy alkalommal Franciska azt a kifogást találta mondani a szigorú tanárembernek, hogy a névmagyarosítási kérelmét intézte. A kérdésre pedig, hogy mire változtatta a nevét, bájos szemtelenséggel csak annyit felelt Gál Gyulának: „Gálra” (1927-től használta Gaál alakban).

Nem rettent meg a konfliktusoktól

1920-ban mutatkozott be az Eskü téri színházban, egy operettben, majd 1922-ben a Belvárosi Színházhoz szerződött. Ugyanebben az évben férjhez ment: választottja Lestyán Sándor újságíró volt. „Bizony, én szoktam írógépelni az ő hírlapi cikkeit, és ő előbb csinál hibát, mint én” – dicsekedett a Színházi Élet újságírójának, aki cipőpucolás közben lepte meg az ifjú színésznőt (112 pár cipője volt ekkoriban). A tízes évek végén már némafilmekben játszott, de ezek sajnos elvesztek, csak Az egér címűből maradt fenn egy töredék.

Gyakran váltogatta a színházait, előadásai telt házasak voltak, szókimondó, vitatkozó természete, később gázsiigényei és legendás pontatlansága miatt azonban rendre magára haragította kollégáit, a konfliktusok állítólag tettlegességig is eljutottak – még Molnár Ferenccel is, aki neki írta az Ibolya női főszerepét. Karinthy „Többkerekesgyerekesszerepes Fruská”-nak nevezte, utalva kis termetére, közvetlenségére, könnyedségére. „Borzasztó kínnal csináltam karriert. Iszonyú sokat gürcöltem, izzadtam, amíg végre lett belőlem valaki. 

Még az ellenségeim is elismerik, hogy sokszor volt igazam, de a vizes lepedőt mindig rám húzták” – nyilatkozta a nehézségekről.

Németországi sikerek

Szinte gyerekfejjel kötött házassága időközben megromlott, 1933-ban elvált, majd feleségül ment régi hódolójához, dr. Dajkovich Ferenc banktisztviselőhöz. Próbafelvételei eljutottak Bécsbe, majd Berlinbe, s Gaál Franciskának hamarosan külföldi szerződést kínáltak. „Utánuk akartam szaladni a távozóknak, és visszahívni őket, hogy halló, gyertek vissza, becsaptalak benneteket, lehetetlenség, amire vállalkoztam, képtelen vagyok más nyelven beszélni, gondolkodni, mint magyarul, nem bírok reggel hétkor kelni, csaló vagyok, nem tudok szeptember elsejéig ötven kilóra lefogyni, nem fogok tudni németül, jaj, jaj, mi lesz velem” – pánikolt a színésznő, de fölöslegesen: a megadott határidőre a megadott súllyal jelentkezett Berlinben, ahol Joe Pasternak magyar származású amerikai rendező elkészítette vele a Paprika kisasszony című filmet.

Hitler és Sztálin egyaránt imádta a filmjeit

A sikeren felbuzdulva még jó néhány német nyelvű filmet forgatott Gaál Franciska, ezek közül nem egy nemzetközi sikereket hozott a számára. A filmjei eljutottak a Szovjetunióba is, s az a furcsa helyzet állt elő, hogy Sztálin és Hitler egyszerre rajongott a magyar származású, apró termetű, ám temperamentumos színésznőért. Az 1935-ös orosz filmszemlén az év vígjátékának választották a Péter című filmjét, Sztálin állítólag a Kremlben található magánmozijában több filmjét is megnézte. Anyagi biztonságot és moszkvai otthont ajánlott a színésznőnek, aki elutasította: úgy döntött, Hollywoodban próbál szerencsét.

Hollywoodi évek

Úgy tűnt, Gaál Franciska karrierje szélsebesen száguld előre: 1937-ben Hollywoodba szerződött, nagynevű rendezőkkel és művészekkel (például Bing Crosbyval) dolgozhatott együtt. Rádiójátékokban szerepelt, a Max Factor kínált neki szerződést, tágas villát béreltek férjével Hollywoodban, amihez háromtagú személyzet is tartozott. Szobalánya elmondása szerint legendás pontatlansága is a múlté lett, jól megtanult angolul, s nagyon odafigyelt mind az étrendjére, mind arra, hogy karbantartsa magát: „Reggel kávé egy szelet pirítóssal, délben saláta. Az itala: paradicsom-, zöldborsó-, sárgarépa- és céklalé keveréke. Este tejfölös túró és ananász. De ennek dacára friss, erős és jókedvű. Minden sportot űz: tornát, lovaglást, úszást, vívást, teniszt és horgászást.”

Bujkált a vészkorszakban

Valami azonban mégsem volt kerek: Gaál Franciska és férje 1941-ben úgy határoztak, hazatérnek Magyarországra. Nem tisztázott, hogy a háttérben édesanyja gyengélkedése vagy egy meg nem kapott szerep állt-e. Hiába: a zsidótörvények miatt itthon sem kapott már szerepeket, s hamarosan bujkálni kényszerült. 

A háború végnapjaiban egy szovjet tiszt a bujkálók között felismerte, majd Budapestre juttatta a színésznőt. Felettese, Zamercev tábornok így emlékezett vissza a találkozásra: „Először nem sokkal Budapest felszabadítása után látogatott el a parancsnokságra. Idősebb hölgy, egyszerű ruhában, amely szorosan rásimult még karcsú alakjára. Kis barna kalap, figyelmes, röpdöső szem. Bizonytalanul lép az asztalhoz, s helyet foglal a felkínált karosszékben. Mindjárt ismerősnek tűnt. Hol is láttam ezt az arcot? Néhány szó, néhány kézmozdulat… Megvan! De hiszen ez Gaál Franciska! »Péter«, »Katalin«, »Kismama«. Milyen élvezettel néztem végig a filmeket!” – lelkendezett a tábornok. Gaál Franciska 1945-ben a moszkvai dísztribünökön találta magát, Vorosilov marsall kedvenceként (rossz nyelvek szerint a szeretőjeként) a győzelmi parádék és fogadások díszvendége volt.

Amerika már nem hozott szerencsét

Moszkvából hazatérve férjével megpróbálták visszakapni a balatoni villát, sikertelenül. 1946-ban még szerepelt a Vígszínházban, de egy év múlva, 44 évesen az egyre inkább érzékelhető hidegháborús légkör elől menekülve férjével úgy döntött, visszatér Amerikába. De már túl késő volt: nevét elfeledték, szerepeket sem kínáltak neki, mindössze egy darabban játszhatott a Broadwayn, és egy színiiskolában tanított. Férje légkondicionáló berendezéseket forgalmazott, az ő halála után Gaál Franciska teljes magányban élt: kereset nélkül, szociális segélyből tengődött, miközben betegsége, a köszvény is kínozta.

„Lehullott egy csillag”

Szeretett volna hazatérni Magyarországra, felvételét kérte a Gobbi Hilda által létrehozott Jászai Színészotthonba. Külön fürdőszobát kért, de ez akkoriban nem tűnt teljesíthetőnek, így a levélváltás megszakadt. Nem fogadott senkit, nem akarta, hogy nagybetegen, roncsként lássák. 1956-ban halálhírét keltették, valójában azonban 1973-ban hunyt el egy New York-i szegénykórházban, teljesen ismeretlenül. Tisztelője, Lev Ginzburg így emlékezett rá: „Az újságok 1956-ban temették el (»Lehullott egy csillag«), és amikor valóban meghalt, 1973-ban, már nem volt miről írni, a búcsúszavakat elmondták tizenhét évvel azelőtt.”