Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A második világháború utáni hiánygazdaságban nem volt könnyű művésznek lenni: Pablo Picassónak sem spanyol vászon, sem drága olajfesték nem jutott, amikor 1946-ban berendezte műtermét a dél-franciaországi Antibes kastélyában. A zseniális alkotó azonban nem jött zavarba: olcsó háztartási zománcfestékkel, valamint építkezésekről maradt azbesztcement lapokra skiccelte fel a huszadik század legmeghatározóbb remekműveit.
A második világháború utáni Európa romokban hevert, a hiánygazdaság pedig a művészvilágot sem kímélte. Luxusnak számított a minőségi spanyolvászon, a tubusos olajfesték és a finom ecset is. De mit tesz a világ legmeghatározóbb, fékezhetetlen alkotóvágyú géniusza, ha hirtelen alkotótérhez jut, de abszolút semmilyen hagyományos művészellátmánya nincs?
Improvizál. Elmegy a helyi hajójavítóba és vaskereskedésbe, vesz néhány doboz olcsó, sűrű szobafestéket, felpakol pár hullámos azbesztcement lapot, építkezési rétegelt lemezt, és megalkotja az egyetemes művészettörténet legfelszabadultabb, ma már eurómilliókat érő remekműveit.
Antibes, a szabadság és a szerelem városa
1946 őszén járunk. A világ éppen csak feleszmélt a háború borzalmaiból. A 65 éves Pablo Picasso a dél-franciaországi, tengerparti Antibes városában tartózkodott új szerelmével és múzsájával, a nála negyven évvel fiatalabb Françoise Gilot-val. Antibes festői, fallal körülvett óvárosa, a Földközi-tenger vakító kékje és a Côte d’Azur fényei azonnal rabul ejtették az alkotót.
A város akkori múzeumigazgatója, Dor de la Souchère egy zseniális, nagylelkű ajánlattal kereste meg a művészt. Felajánlotta neki, hogy használja az egykori Grimaldi-kastély (Château Grimaldi) teljes második emeletét saját műtermeként. Picasso, aki imádta a monumentális tereket, azonnal igent mondott, és elképesztő energiával vetette bele magát a munkába. A helybéliek szerint valósággal megszállottként dolgozott: alig két hónap alatt, 1946 szeptemberének közepe és novembere között több tucat hatalmas méretű képet és vázlatot készített.
Hajófesték a palettán, pala a fali állványon
A tér ugyan adott volt a monumentális kastélyban, az alapanyagok azonban teljesen hiányoztak. Picasso nem esett kétségbe: Antibes kikötőjét és ipartelepeit járva gyűjtötte össze a matériát. Így esett a választása a Ripolin nevű, rendkívül olcsó, gyorsan száradó, háztartási és hajózási célokra használt zománcfestékre, valamint az ipari építkezéseken alkalmazott szálcement- és azbesztcement lapokra (vagy ahogy a köznyelv nevezi: a palalemezekre), illetve az Isorel nevű farostlemezekre.
A hagyományos olajfestékkel szemben a sűrű zománcfesték nem szívódott be a durva, porózus azbesztcement felületekbe, hanem fényes, zománcos, szinte domború réteget képzett rajtuk.
A rideg, ipari pala és a közönséges szobafesték találkozásából Picasso kezei alatt valami egészen lírai született: a feszültség, a háborús szorongás elszállt, és helyét átvette a mediterrán életöröm.
Ennek a korszaknak a szimbóluma és abszolút főműve a hatalmas, 120×250 centiméteres azbesztcement lapra festett La Joie de vivre (Az életöröm). A képen a tengerparti háttér előtt a táncoló Françoise Gilot látható faunok, kentaurok és kecskék társaságában. A mitológiai alakok és a pasztelles, antik hatású színek mind a háború utáni újjászületést, a béke feletti tiszta boldogságot hirdetik – egy olyan anyagon, amit eredetileg gyárak tetőfedésére szántak.
Egy múzeum, amit maga Picasso rendezett be
Amikor eljött a tél, és Picassónak vissza kellett térnie Párizsba, hálája jeléül az összes Antibes-ban készült munkáját – 23 monumentális festményt és 44 egyedülálló rajzot – a kastélyra és a városra bízta azzal a szigorú feltétellel, hogy a képeknek örökre ott kell maradniuk.
A Château Grimaldi falai között 1966-ban hivatalosan is megnyílt a világ első Picasso Múzeuma. A gyűjtemény az évek során tovább bővült, többek között azzal a 77 egyedi kerámiával, amelyeket a művész a közeli Vallauris városában, a Madoura műhelyben készített.
Az antibes-i tárlat különlegessége a mai napig az, hogy a látogató pontosan ugyanazok között a nyers kőfalak között, ugyanabban a tengeri fényáradatban láthatja a műveket, ahol és amilyen körülmények között azok megszülettek.
Ma ezek az egykor kényszerből, filléres hulladékanyagokra festett képek felbecsülhetetlen értéket képviselnek, és együttesen sok millió eurót érnek a műtárgypiacon. De ennél is fontosabb az az üzenet, amit hordoznak: a zsenialitást és az alkotóvágyat sem a szegénység, sem a vászon hiánya nem törheti meg.
Ne feledjük azonban, hogy ezek a festmények sem születhettek volna meg a megfelelő múzsa támogatása nélkül.
