Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Perczel Etelka Vörösmarty szeme előtt serdült gyönyörű, fiatal hölggyé, de a költő hiába rajongott érte, nem is álmodhatott arról, hogy szerelmével összeházasodhat.
1817 novemberében a 17 éves Vörösmarty Mihály a martonvásári országúton igyekezett Pest felé. Szekerén egy boroshordót szállított: nagybátyját, Vörösmarty Ferencet szerette volna meglepni az ajándékkal. A szekér azonban útközben eltörött, Vörösmarty pedig kénytelen volt az országúton rostokolni.
Vörösmarty 8 évig volt a Perczel-család házitanítója
Egy Tolna megyei nagybirtokos és táblabíró Perczel Sándor útja is arra vitt: három fiával, a nyolcéves Sándorral, a hatéves Mórral és az ötéves Miklóssal igyekezett Pest felé. (A Perczel-fiúk az év nagyobb részét Pesten töltötték, de a családnak Bonyhádon és Pusztabörzsönyben is voltak birtokai.) A táblabíró megállította a két hintót és a poggyászkocsit, és segített megjavítani Vörösmarty törött szekerét. Vörösmarty megköszönte a segítséget, Perczel pedig igen rokonszenvesnek találta a fiatalembert – olyannyira, hogy felfogadta fiai mellé házitanítónak. Nem kellett csalódnia: Vörösmarty hamarosan kivívta a család elismerését, s összesen (egyévi megszakítással) nyolc évig volt a Perczel-fiúk nevelője.
Valóban Perczel Etelka volt az egyetlen múzsa?
Perczel Sándor szerette a kultúrát: tekintélyes könyvtárral rendelkezett, ahová Vörösmartynak is szabad bejárása volt.
A népes családban, amikor a költő odakerült, kilenc gyermek nevelkedett, később pedig született még kilenc, akik közül három azonban csecsemőként meghalt.
(Egyikükről Vörösmarty is megemlékezett, Kis gyermek halálára című versében.) Perczel lánya, az Adelais-nak keresztelt, ám a családban Etelkának szólított kislány mindössze tíz éves volt ekkor, az évek során azonban Vörösmarty szeme láttára serdült gyönyörű fiatal hölggyé.
A költő verseiből és leveleiből tudjuk, hogy Etelka kék szemű, sötét hajú, magas és karcsú lány volt. Az irodalomtörténet – Gyulai Pál nyomán, akiről itt írtunk bővebben – sokáig Etelkát tulajdonította minden, ekkoriban keletkezett szerelmes Vörösmarty-vers múzsájának, de valójában semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy a költő ekkoriban egyedül hozzá írta volna költeményeit; sőt, korai verseiben más női nevek (Emmi, Jola) is feltűnnek. Ha belegondolunk, csakugyan nem valószínű, hogy a házitanító ilyen merész sorokra ragadtatta volna magát házigazdája lányát illetően: „Kérgednél a szép lánynak hó melle keményebb; // Higgyem-e hogy panaszom benne kegyesre talál?”
Vagy:
„Ha fognak égni csókid arcomon,
A rég kivántak, szép szád csattanási?
O mint ohajtám gerjedő tüzemben,
Hogy benned oltsam lobbanásait”
"Mást vidámít, mást ölel"
Vörösmarty időközben elvégezte a jogi egyetemet, s 1822-ben joggyakornoknak szegődött Görbőre. Talán Etelkára, talán valaki másra gondolt, amikor A fellegekhez című versében írta meg kétségeit: „Talán már a lyány szíve // Hű szivemnek rég nem híve// Mást vidámít, mást ölel”. Búcsú című versében mindenesetre elköszönt a "szép Etelkától” is, akiért „évek olta” rajongott, ám a „kínos édes szenvedésen” és „hasztalan hű érezésen” kívül másra nem számíthatott.
Vörösmarty angyali szerelme
Vörösmarty Etelkához fűződő érzelmeit leginkább barátjának, Zádor Györgynek írt leveleiből ismerjük, de ezekben Etelka nem mint valóságos, földi nő jelenik meg, hanem inkább az angyalokhoz hasonló tüneményként:
„Ő azon szelíd mosolygással, mellyel mindenkit fogad, fogadott engem is.
Alkony volt; ifjúsága legszebb bíborában állott, szülei és testvérei körében, hasonlíthatatlan szépségű sugártermete nem mutatott földi származásra, mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Én, aki kevesebbet vártam, olvadni érzem elfásult szívemet s hálát adtam Istenemnek, hogy még egyszer láthatom. Nem is kívántam többet, de tudod, gyarlók az emberek. Én holmi apróságokkal foglalatoskodtam s ő ismét hozzám jött, hogylétemről kérdezősködvén”– írta Vörösmarty 1825-ben. A levél alapján joggal gondolhatjuk úgy, hogy Perczel Etelka szívélyes és kedves volt a házitanítóval, de érzelmeket nem táplált iránta:
„Láttam, nem a szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldom Istenemet, hogy őtet láthattam,
s erősen fogadtam, őtet holtig emlékezetemben éltem angyalának tartani” – olvashatjuk a folytatásban, s ebből világossá válik, hogy Vörösmartynak szinte semmi reménye nem lehetett arra, hogy Etelka valamikor majd viszontszereti és feleségül megy hozzá.
Búcsú a Perczel-családtól
Vörösmarty a görbői időszakban megírta a Zalán futását, amely meghozta számára az elismerést, de anyagi helyzete ekkor sem fordult jobbra. Talán a reménytelen szerelem is közrejátszott abban, hogy 1826 augusztusában elköszönt a Perczel-családtól, búcsúlevelében külön említve a „kis asszonyt”. 1827 nyaráról viszont különös levél maradt fenn: „A napokban itt lesz E...; nem tudom, megláthatom-e? Talán fogom látni, de miért nem oly szemmel, mint öt évvel ezelőtt?
Akkor egy tekintet hónapokig álmodtatott volna, most talán meg sem indíthat, annyira se vihet, hogy a múltra visszanézvén, borzadjak magamtól".
Vörösmarty ezután Pesten próbált boldogulni: egy tudományos folyóiratot (Tudományos Gyűjtemény) és annak irodalmi mellékletét (Koszorú) szerkesztette, de nehéz körülmények között élt. Albérletben, szűk, fűtetlen szobákban nyomorgott vagy barátainál húzta meg magát, s időnként még a ruháit is zálogba kellett adnia, hogy némi pénzhez jusson. Ha Széplak című versének múzsája valóban Etelka volt, arról tanúskodik, hogy ekkor sem feledte el, sőt, időről időre álmodott is a lányról:
„Miért jelensz meg álmaimnak
A déli tájak völgyiből?
Oh lány, mosolygó ajkaiddal.
Miért jelensz meg álmaimnak.”
Etelka későbbi sorsa
Etelka álmaiban azonban nem valószínű, hogy feltűnt Vörösmarty: kezét 1832-ben megkérte egy gazdag bácskai nemes. A következő évben az esküvő is megtörtént, így Perczel Etelka bajsai Vojnits Barnabás szabadkai nagybirtokos felesége lett. Perczel Dezső, Etelka unokaöccse később arról írt, hogy
a férfi Etelkához „éppen nem hozzáillő, kártyás, tivornyázó, borozó, durvamodorú bácskai nemes” volt.
Ezt a megjegyzést azonban érdemes fenntartással fogadni, hiszen az utókor szereti a múzsákat boldogtalannak láttatni, talán így büntetve őket azért, hogy nem a róluk verseket író költőhöz mentek feleségül. Perczel Etelka 1861-ben halt meg Szabadkán. Házasságából egyetlen lány, Vojnits Erzsébet született, akinek végrendelete alapján 1903-ban a bonyhádi Kálvárián felépült az Ermel-Vojnits mauzóleum.
Ha Vörösmarty másik szerelméről, Csajághy Lauráról is szívesen olvasnál, ezt a cikket ajánljuk.
