Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A 20. század egyik legjelentősebb magyar festője, Berény Róbert egy Városmajor utcai villában élt második feleségével. A ház olyan rossz állapotban volt, hogy egyszer még a plafon is leszakadt, a vakolat pedig a levesestálba hullott.
2008 karácsonyán Barki Gergely művészettörténész filmet nézett a gyerekeivel. Választásuk a Stuart Little, kisegér című hollywoodi produkcióra esett, amelynek egyik jelenetében Barki számára ismerős, ám mindaddig elveszettnek hitt műtárgy tűnt fel: Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című festménye. A művészettörténész hosszas nyomozás és levelezés után végül egy év múlva, Washingtonban találkozott a kép tulajdonosával. Amikor egy kölcsönkért csavarhúzóval lefejtette a festmény hátáról a védőborítást, meglátta a kép hátoldalán a Munkácsy-céh pecsétjét – így bebizonyosodott, hogy valóban az eredeti, elveszettnek hitt Berény Róbert-kép került elő.
Senki nem volt közömbös iránta
Berény Róbert, a 20. század egyik legjelentősebb magyar festőművésze Backofen Róbert néven született jómódú, budapesti zsidó családban. A tőzsdeügynök-gabonakereskedő édesapa nagypolgári körülményeket teremtett, a család egy Városmajor utcai villában lakott. A Berény-fiúk közül Manót a sport és az országjárás, Róbertet pedig a művészet érdekelte.
Szülei mindenben támogatták: zongorázni, hegedülni és festeni tanult, utóbbiban iskolatársa, Pór Bertalan volt segítségére. 1905-ben arra is lehetősége adódott, hogy néhány hónapot a híres-neves párizsi Julian Akadémián töltsön el. Hazatérése után képein a posztimpresszionisták, a vad színeikről ismert fauve-ok és a kubisták szellemisége érződött, amivel nem kis felfordulást okozott: egy 1911-es kiállításon – egy visszaemlékezés szerint – például „a vélemények megoszlottak, de csak két kategória volt, a dühöngők és lelkesedők. Közömbös nem volt senki.”
Berény Róbert, a sokoldalú művész
Berény Párizsban, a Julian Akadémián ismerkedett meg a festészetet tanuló Spitzer Lilivel, aki bemutatta neki húgát, a mindenki által Léninek becézett Spitzer-Somló Ilonát. Akárcsak a festőt, Lénit is érdekelte a zene és az új tudomány, a pszichológia.
1912-ben házasodtak össze, és házaspárként a munkában is inspirálták egymást: faliszőnyegeket és díszpárnákat terveztek.
Berény zongorázott, hegedült, zenét szerzett, s otthonukban szívesen látták vendégül a magyar zenei élet színe-javát, Weiner Leótól kezdve Bartók Béláig: Berény Bartók egyik legkorábbi rajongója volt, a zeneszerzőről festett arcképe pedig a magyar expresszionista portréfestészet egyik legjelentősebb alkotása. Gyakran megfordult náluk Ferenczi Sándor pszichoanalitikus is, aki úgy tartotta: senki nem érti olyan jól a pszichoanalízist, mint Berény.
A leghíresebb magyar plakát, a Fegyverbe! tervezője
Az első világháborúban a festőt besorozták katonának. Hazatérve festőiskolát nyitott a Városmajor utca 36-ban, ahol egykori tanítványai visszaemlékezése szerint szabad, elfogadó, inspiráló légkör uralkodott. A festőiskola a Tanácsköztársaság idején is működött; Berény pedig 1919-ben elkészítette a máig talán legismertebb magyar plakátot, Fegyverbe! címmel. Politikai szerepet is vállalt a kommün idején: a művészeti ügyek szakreferense lett, ellátta festékkel a művészeket, segélyt osztott, és kulturális programot dolgozott ki, miközben felesége Kun Béla mellett dolgozott titkárnőként.
Letartóztatás és börtön
A Tanácsköztársaság bukása után Berényt feljelentették. Szomszédja, „Hegedűs Pál, aszalói születésű, 45 éves ref. vallású rézöntő” volt a besúgó:
„Az I. ker. Városmajor u. 36. számú házban lakik Berényi [!] festőművész, aki a proletár-diktatúra idejében Kun Bélával sűrűn érintkezett, nagy kommunista volt, Kun Béla sokszor ottan vacsorált”
– állította a szomszéd. A festőt letartóztatták, majd bebörtönözték, ahonnan – állítólag – barátja, Márffy Ödön festőművész (néhány év múlva Boncza Berta férje) hozta ki. Felesége időközben Bécsbe emigrált, ahová Berény is követte, de a házasságot már nem lehetett megmenteni.
A magyar festő kalandja Marlene Dietrichhel
A művészt megviselte a válás. Berlinbe költözött, ahol pszichoanalízisbe járt, és bár néha-néha festett, ebben az időszakban inkább a zene volt fontos számára. A technikai újdonságok izgatták, de ezekkel sem volt szerencséje: a golyóstoll végül a szintén magyar Bíró László szabadalma lett, mozigépe megépítése pedig technikai nehézségekbe ütközött. Akadtak szerelmi kalandjai is, egy magát Anasztázia hercegnőnek kiadó nővel és Marlene Dietrich-hel is közelebbi kapcsolatba került – utóbbi ekkoriban még Berlinben tanult hegedűművésznek.
Eta és a cselló
Berény az 1920-as évek elején, Berlinben ismerkedett meg Breuer Etával, aki végül élete végéig társa lett. Miután Magyarországon amnesztiát hirdettek az 1918–1920 között politikai bűnökért elítéltek számára, hazatértek, és 1926-ban, Budapesten összeházasodtak. A Berlinben ígéretes csellistának számító Etában azonban a házasság után elhallgatott a művész, egyre ritkábban vette elő hangszerét:
„A sarokba kényszerült cselló azonban mint néma vádló nézett mindkettőjükre”
– emlékezett vissza a náluk sokszor megforduló festőművész, Bernáth Aurél
Berényt zavarta, hogy felesége szakított a zenével, pszichológusoktól kért segítséget, de ők sem tudták megfejteni Eta viselkedésének okát. Festményein gyakran feltűnik a nő alakja – leghíresebb képe, az 1928-ban született Csellózó nő is Etát ábrázolja. (A valóságban ekkor Eta már nem nyúlt a hangszerhez.) Az Alvó nő fekete vázával című képen – ami a hollywoodi produkcióban is feltűnt, nyolcvan évvel később – szintén Etát ábrázolja, aki úgy tűnik, megelégedett a múzsa- és anyaszereppel.
Vendégek a Városmajor utcai villában
Berénynek két házasságából két lánya született: 1915-ben Veronika, 1930-ban pedig Etával közös gyermeke, Anna. Otthonuk a 30-as évekre már kissé lepusztult, repedezett falú Városmajor utcai villa volt – a ház állapotát jól érzékelteti, hogy gyakori vendégük, Bernáth Aurél szerint „nemegyszer a plafonról vakolatdarabok hullottak a levesestálba”. A villa a pszichoanalízis iránt érdeklődő művészek állandó találkozóhelye volt; megfordult itt József Attila, Karinthy Frigyes, Füst Milán, sőt Sigmund Freud is.
Eta „a gordonka vonója helyett főzőkanalat vett a kezébe, s felejthetetlen rangú ebédeket, vacsorákat rendezett, az asztalterítésnek – mondhatnám – hercegi rangján”
– emlékezett vissza Berény feleségének háziasszonyi erényeire Bernáth. Mások szerint Eta „betegesen lusta volt, néha ebédhez sem jött”, ám ha este megjelent gyönyörű, fehér ruhájában, minden szem rászegeződött.
Berényék a nyarakat Zebegényben töltötték, 1934-ben pedig véglegesen odaköltöztek, miután nem tudták fizetni a házuk renoválására felvett kölcsönt, és a Városmajor utcai villát elvesztették. Zebegényi műteremlakása és az itt készült festményeinek nagy része a második világháború során elveszett vagy megsemmisült, miközben a házaspár bujkálva próbálta meg túlélni a vészkorszakot.
A Tanácsköztársasággal rokonszenvező Berény az 1945 utáni időszakban az új rendszer elismert művésze lett: 1948-ban a Képzőművészeti Főiskola tanárává nevezték ki, 1950-ben és ’52-ben Munkácsy-díjat, 1951-ben Kossuth-díjat kapott. A festő ennek ellenére nem tudott azonosulni a korszakban kötelező sematizmussal, s ez ismét passzivitásra késztette, az 1953-ban bekövetkezett halála előtti években már alig alkotott. A düledező, romos Városmajor utcai villa sem áll már: lebontották az 1950-es években.
Ha szívesen olvasnál egy másik magyar festőről is, ezt a cikket ajánljuk.
