Miért lesz valakiből gyilkos? Mit jelent a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés? Mekkora mentális terhet ró egy íróra, ha heteken keresztül egy kettős gyilkosság elkövetőjével beszélget? Az Ölni érted, ölni téged című, a romonyai kettős gyilkosságot feldolgozó true crime-kötet szerzőjével, dr. Rátkai Tímeával beszélgettünk.
2025-ben jelent meg dr. Rátkai Tímea jogász és true crime-szerző Ölni érted, ölni téged című könyve, amely a 2011-es romonyai kettős gyilkosság történetét dolgozza fel. A szerző hónapokon keresztül látogatta a gyilkosságért tényleges életfogytiglanra ítélt Bereczki Sándort, áttanulmányozta a teljes nyomozati anyagot, és felkereste a tanúkat, barátokat, ismerősöket is. Mindebből egy megrázó dokumentumregény kerekedett, amely nem nélkülözi a szerző személyes benyomásait sem: az olvasó előtt feltárul, hogyan lesz egy köztiszteletben álló logisztikai igazgatóból gyilkos, majd életfogytiglanra ítélt rab a szegedi Csillag börtönben.
Nagyon sokoldalú személyiségnek tűnsz: esküvőszervező vagy, jogász, tanítasz a jogi egyetemen, megtörtént bűnesetekkel foglalkozol a közösségi médiában, és most már true crime-szerző is. Hogyan épült egymásra ez a sok tevékenység az életedben?
Valószínűleg sokan vannak úgy vele, hogy életük különböző fázisaiban különböző dolgok érdeklik őket. Ez rám is jellemző, a különbség talán annyi, hogy én mindig mentem az után, ami érdekelt. Nem tudom, hogy ez könnyítés vagy nehezítés-e egy ember életében, mert azzal is együtt jár, hogy elengedjük, amit korábban már felépítettünk.
Az emberek általában biztonságosabb játékot játszanak, megmaradnak azon a területen, ahol már sikeresek és elismertek.
Az én pályám az esküvőszervezéssel indult. A második kisfiam születése után munkát kerestem, és az egyik első magyarországi esküvőszervező irodába mentem dolgozni.
Miután ez a cég megszűnt, létrehoztam a saját vállalkozásomat, tehát az elsők között voltam, akik esküvőszervezéssel foglalkoztak. Nagyon szerettem, egy idő után pedig létrehoztam egy oktatási stúdiót is, amiből végül akkreditált felnőttképzési intézmény lett. Szívesen mondanám, hogy tudatos tervezés eredménye, de igazából csak annyi történt, hogy nagyon szerettek hozzánk járni, és amikor jelezték, hogy szívesen tanulnának például szertartásvezetőnek vagy esküvői dekoratőrnek, igyekeztünk ezeknek az igényeknek megfelelni. Ez így nagyon kerek volt.
Hogyan jött a képbe a jog?
Mindig is birizgált. Azt gondolom, hogy komplex tudást ad, ami az élet minden területén használható, legyen az családjog, vállalkozási jog vagy büntetőjog. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer, ha lesz rá időm, elvégzem a jogi egyetemet, hogy ezt a tudást megszerezzem. Amikor a fiaim már felnőttek, és a nagyobbik bejelentette, hogy ő jogra megy, azt mondtam, hogy vagy most, vagy soha. A gyerekemmel együtt kezdtem el a jogi egyetemet, ő nappalin végezte, én levelezőn. Ráadásul a sors úgy hozta, hogy ugyanarra az egyetemre vettek fel minket, őt nappalira, engem levelezőre. Egyébként nagyon érdekes és nagyon jó élmény volt vele együtt tanulni.
Hogyan fordult az érdeklődésed a true crime felé?
Az egyetemen megfogott a büntetőjog, a kriminológia, a kriminalisztika, de legjobban a jelenlegi legsúlyosabb büntetési nem, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés érdekelt.
Alapvetően azért, mert olyan ember vagyok, akinek határozott álláspontja van mindenről, és ezzel kapcsolatban nem volt.
A halálbüntetés eltörlése után ez lett a legsúlyosabb büntetési tétel, és folyamatos társadalmi és európai uniós viták középpontjában áll, hogy a tényleges életfogytiglan valóban tényleges életfogytig tartson-e, vagy ne, mert sérti az emberi méltósághoz való jogot. Rengeteg kérdés, dilemma merült fel bennem ezzel kapcsolatban, és mivel egyébként is hiányzott az egyetem, úgy döntöttem, hogy visszamegyek a doktori iskolába. Akkor elindult egy négy éves kutatási szakasz, közben pedig felkértek óraadónak a tanszéken, ahová tartoztam. Végtelenül megtisztelő volt ez számomra, boldogan vállaltam. Úgy tűnik, elégedettek voltak velem, mert ezután egy státuszt ajánlottak, tehát már főállásban oktattam az egyetemen.
A tudományos kutatásba viszont az nem fért bele, ami engem szintén nagyon érdekelt: az ember maga, az ítélet mögött.
Ott voltak a tényleges életfogytiglant kimondó ítéletek a kezemben, szám szerint 93, és ezeket mind olvastam. Ismerem az eseteket, de az embereket nem, akik mögötte vannak, és engem ez érdekelt a legjobban. Nemcsak a TÉSZ-es esetek, hanem a súlyos bűncselekményt elkövetők története is. Nem szerettem volna egy összefoglaló kötetet írni, amiben bemutatom a különböző eseteket, hanem úgy voltam vele, inkább kiválasztom az engem legjobban érdeklő ügyeket, és egy-egy ügyről egy teljes könyvet írok. Bereczki Sándorhoz két hónapon keresztül jártam be szinte heti rendszerességgel, sőt hetente többször is a börtönbe.
Azért, hogy valóban egy olyan kapcsolatot alakítsak ki vele, amely által mélységében tudom megismerni őt, az embert.
A folyamathoz természetesen hozzátartozik az is, hogy beszerzem a nyomozati anyagokat, a tárgyalási anyagokat, tehát jogászként kiismerem magam az ügy részleteiben, felveszem a kapcsolatot a hozzátartozókkal, érintettekkel. Ebből az egészből aztán összeáll egy kép.
Miért éppen Bereczki Sándort, a romonyai kettős gyilkosság elkövetőjét választottad az első könyved témájául?
A gyilkossági ügyek nagy részénél az a helyzet, hogy az elkövetők már gyerekkorukban, egy bűnöző családban találkoznak a bűncselekményekkel, fiatalkorukban kisebb bűncselekményeket maguk is elkövetnek, majd az egyre súlyosabbak felé haladnak.
Engem azok az esetek érdekelnek, ahol az elkövető korábban nem folytatott bűnöző életmódot.
Bereczki logisztikai igazgató volt, diplomás ember, és 44 éves koráig, amikor ezt a gyilkosságot elkövette, a társadalom megbecsült és nagyon sikeres tagja. Számomra nagyon izgalmas, hogy milyen trauma vezetett el odáig, hogy aznap reggel sikeres logisztikai igazgatóként felkelt, lezuhanyzott, elindult dolgozni, este 10-kor pedig felfegyverkezve megjelent Romonyán és agyonlőtt két embert.
Erről valóban hátborzongató volt olvasni a könyvedben is. Úgy fogalmaztál az előbb, hogy az ember érdekel az ügyek mögött. Mi az, amire keresed a választ?
Könnyű lenne azt válaszolni, hogy arra, hogy mitől lesz valaki gyilkos.
Emlékszem, amikor első- vagy másodéves hallgató voltam az egyetemen, megkérdeztem a büntetőjog-professzoromtól, hogy mi történik valakivel, hogy gyilkos lesz belőle.
Azt mondta, hogy az illető gyerekkorában kell keresni erre a választ. Bereczkivel kapcsolatban nekem is van egy megoldásom a könyvben arra, hogy gyerekkorában mi lehetett az, ami talán megalapozhatott egy későbbi egocentrikus személyiséget. Őt nem bántották gyerekként, szó sem volt arról, amit sztereotípiaként sokszor megjelenik a gyilkosokkal kapcsolatban, hogy gyerekként bántották vagy elnyomták őket. Nagyon szerető családban nevelkedett, ahol ő volt a középpontban, mindenki mindent megtett azért, hogy sikeres legyen. A szülei erejükön felül támogatták, és az önbizalmát is próbálták folyamatosan építeni. Az érdekelt leginkább, hogy a gyerekkorától elindulva hol volt az a pont, ahol elfordult az egész történet, és aztán a végkifejlethez vezetett.
Jól tudom, hogy true crime-sorozatot tervezel írni ezekből a súlyos, megtörtént bűncselekményekből? Hány kötetet tervezel?
Az a szomorú helyzet, hogy a témák sora kifogyhatatlan. Egy ilyen könyvet megírni hosszadalmas munka: ha becsületesen, tényleg minden részletre kiterjedően dolgozom fel az esetet, reálisan évente egy könyv jelenhet meg. Most ötven vagyok, és ha évente megírok egy könyvet a listáról, ami a fejemben van, életem végéig elegendő témám lesz.
A könyvben előkerül az a fontos kérdés is, hogy képes-e valaki egy nagyon hosszú, negyvenéves büntetés után új életet kezdeni.
Ez a kutatási témám. Amikor a tényleges életfogytiglant bevezették Magyarországon a halálbüntetés eltörlését követően, akkor a tényleges életfogytiglan valóban tényleges életfogytiglant jelentett.
Sokak számára már az is érthetetlen, hogy az életfogytiglan nem életfogytig tart, aztán bevezették a tényleges életfogytiglant, mondván, hogy ez már tényleg tényleges lesz.
Utána pedig az történt, hogy az első elítéltek sorra mentek az Emberi Jogok Európai Bíróságához, és ott feljelentették Magyarországot azzal, hogy az emberi jogi egyezmény harmadik pontját sérti az ítéletük, hiszen az emberi méltósághoz való jogba ütközik, hogy a reményük sincs meg arra, hogy szabaduljanak, és nyilván nem motiváltak egy pozitív irányba történő személyiségváltozásra. Ezeket a pereket sorra megnyerték, és az Emberi Jogok Európai Bírósága felszólította Magyarországot, hogy változtasson a szabályozáson.
De közben látni kell azt is, hogy amikor Magyarországon eltörölték a halálbüntetést, közvetlenül utána készítettek egy felmérést, és a válaszadók 76%-a azonnal visszaállította volna.
Tehát az emberek nagyon nem értettek egyet a döntéssel. Az Emberi Jogok Európai Bíróságán született ítéletek hatására – úgy gondolom, okos politikai döntésként – beépítették a rendszerbe a kötelező kegyelmi eljárást, amire a TÉSZ-esek [tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek] esetében negyven év után kerülhet sor. Azért érzem ezt látszatintézkedésnek, mert ha megnézzük a születéskor várható átlagos élettartamot, meg azt, hogy általában hány éves korukban követik el ezt a bűncselekményt, kiderül, hogy várhatóan eleve kis százalékuk éri meg, hogy eljussanak a kötelező kegyelmi eljárásig. Így egy köztes megoldást talált a jogalkotó arra, hogy részben megfeleljen a felülvizsgálhatóság igényének, de a társadalmi elvárásokkal se menjen szembe.
Volt már példa arra, hogy negyven börtönben töltött év után eljutott valaki a kötelező kegyelmi eljárásig?
Erre még nem került sor itthon. 2000-ben született az első TÉSZ-ítélet, Boi Gyula kapta egyébként, aki ’99-től ül, tehát 2039 körül lesz az első kötelező kegyelmi eljárás. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy akkor ő szabadul. Először is, meg fogják kérdezni, hogy akarja-e ezt az eljárást. Az elítéltek, persze, szabadulnának, az emberben ösztönösen benne van a szabadság iránti vágy. De úgy gondolom, ritka, hogy a családtagok negyven év után még élnek, és támogatólag várják haza az elkövetőt. Nyilván a személyiség változásával kapcsolatban is vannak kérdések: változhat-e annyit valaki egy ilyen hosszú fogva tartás alatt, hogy miután szabadul, nyugodtan hátradőlhessünk?
Nem véletlen, hogy van egy kegyelmi bizottság, ami beékelődik ebbe a folyamatba.
A könyvben megpróbálod megismerni és bemutatni az illető motivációit, személyiségét, emberi oldalát. Hogyan tudtál attól elvonatkoztatni, hogy egy gyilkos ül veled szemben?
Sehogy. Nagyon bízom benne, hogy ez a belső tusám érzékelhető a könyvből. Amikor Bereczki Sándorral már túl voltunk néhány beszélgetésen, egyszer csak azt vettem észre, hogy bizonyos szituációkban – például amikor a gyerekkoráról beszélt – mosolygok, sőt már-már szimpatikus. Felmerült bennem, hogy érezhetem-e ezt egyáltalán.
Pontosan tudom, hogy ez az ember gyilkos, elvette két ember életét, de értem az elveszettségét egy párkapcsolati szituációban.
Azt nem, amit tett, de az odafelé vezető úton bizonyos dolgokhoz tudok kapcsolódni. Mindannyian ismerjük a tehetetlen düh érzését, de az megint érdekes kérdéseket vet fel, hogy miért tudnak egyesek megállni ezen a ponton, mások pedig ennél jóval tovább mennek. Folyamatosan egy érzelmi hullámvasúton ültem, végül úgy döntöttem, hogy semmi mást nem tudok ezzel kezdeni, mint hogy megírom az érzéseimet. Ez a könyv attól lett ilyen emberi, hogy nemcsak a tényeket és a beszélgetést írtam le, hanem azt is, hogy milyen érzések, gondolatok kavarognak bennem.
Biztos vagyok benne, hogy ha nekem kellene egy ilyen nagyon súlyos bűncselekményt elkövető emberrel interjúznom, nem hónapokon keresztül, csak egyszer, borzasztóan megterhelő lenne számomra mentálisan. Hogyan tudtál „kikapcsolni” a történetből, amíg a könyvet írtad?
Igazából nem tudtam. Óhatatlanul az történt, hogy belekerültem az ügybe, és magával rántott. Emlékszem, Szegedről jöttem vissza kocsival Budapestre, és folyamatosan ezek a szavak, ezek a gondolatok jártak a fejemben. Amikor könyvet írok, nagyon ügyesen kell gazdálkodnom az idővel, mert minden szabadidőmben annak a részleteivel foglalkoznék szívesen. Nem is nagyon tudok pihenni ebben az időszakban, mert ahogy van egy kis szabadidőm, azonnal előveszem a nyomozati anyagokat, a tárgyalási anyagokat, telefonhívás-listákat ütköztetek, tehát percre pontosan összerakom a történetet. Természetesen ilyenkor „kiugranak” azok a részletek, amiket Sándor nem úgy mesélt el, mint ahogy az anyagokból egyértelműen kiderül. Ezekre visszatértünk a következő beszélgetésnél. Leginkább attól féltem az első könyvnél, hogy hogyan fogom tudni lezárni.
Egyszer csak eljön a vége, megírtam, és ott van egy ember, akit addigra megismertem.
Tényleg azt gondolom, hogy ritkán vannak ilyen mély beszélgetéseink az életben, ennyire intenzíven, mélyen nem kerülünk bele mások életébe egy beszélgetési folyamat alatt. Arra voltam kíváncsi, hogy amikor leadom a könyvet, hogy fogom érezni magam. Többé nem találkozhatunk, hiszen az engedélyem az utolsó beszélgetésig tartott. A könyvből még kaphatott egy példányt, de ennyi. De szerencsére azt látom, hogy amikor vége egy történetnek, indul egy új történet, és akkor már abban vagyok.
Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy a második könyvedet írod.
Igen, néhány héten belül nyilvánosságra hozzuk a témáját, de a könyv körülbelül októberben lesz elérhető.
A beszélgetés elején említetted, hogy olyan ember vagy, aki szereti és keresi az új kihívásokat. Mi az, amit még mindenképpen szeretnél beilleszteni az életedbe?
Úgy érzem, most már jó néhány ügy hátterét alaposan feldolgoztam, így elindítok egy országjáró true crime beszélgetős előadássorozatot. Azt vettem észre, hogy aki elolvas egy ilyen könyvet, utána beszélgetni szeretne róla, és szeretnék lehetőséget teremteni a személyes beszélgetésre. Azokkal is, akik olvasták a könyvet, és azokkal is, akik nem, mert mindig lesz egy aktuális témája az előadásoknak. Májusban vagy júniusban indulunk, a szerelmes gyilkosok témával, jön velünk egy addiktológus-személyiségfejlesztő-gyászterapeuta szakember, aki a lelki résszel kapcsolatban tud adekvát válaszokat adni, lesz egy műsorvezető és leszek én, jogászként és true crime-osként. Minden alkalommal két ügyet dolgozunk fel, olyan információk alapján, amiket az újságok nem írtak meg, mert csak az ítéletekben vagy egyéb háttéranyagokban szerepeltek. Nagyon izgalmas projekt, és nagyon örülök, hogy találkozhatom azokkal személyesen is, akiket érdekel ez a téma. (Borítókép: dr. Rátkai Tímea)
Ha kíváncsi vagy Charles Sobhraj, a Kígyó néven elhíresült sorozatgyilkos történetére is, ezt a cikket ajánljuk.
