Kittenberger Kálmán izgalmas útleírásait, vadászkalandjait nemzedékek sora olvasta szívesen – többek között a Tüskevár szerzője, Fekete István is, aki könyvet is írt Afrika-kutató atyai mentoráról.
Kittenberger Kálmán Léváról, egy felvidéki kisvárosból indult, és Afrika szívéig, a Kilimandzsáróig jutott. A Garam-völgyi kisváros cipészének fiaként, szerény körülmények között nevelkedett, nyolc testvérével együtt, s a korabeli társadalmi viszonyok között már az is óriási dolognak számított, hogy gimnáziumba, majd a lévai tanítóképzőbe járt. A serdülő fiú szívesen barangolt a természetben, gondosan gyűjtögette és tanulmányozta a bogarakat, lepkéket, hüllőket. Lelkesedését látva természetrajz-tanára megtanította az állatpreparálás és -konzerválás fortélyaira, de az ifjú Kittenberger igazából Afrikáról ábrándozott. Valósággal falta a képeslapokban megjelent beszámolókat Stanley és Livingstone útjairól, Teleki Sámuel utazásairól, emellett a zoológus Herman Ottó írásai gyakoroltak rá nagy hatást. Vele később személyesen is megismerkedhetett: családjának szűkös anyagi viszonyai miatt ugyanis segédpreparátori állást vállalt a Nemzeti Múzeumban, ahol Herman és Bíró Lajos voltak a mesterei.
A tudomány azonban már akkor sem volt túlságosan jövedelmező. Kittenberger többször a végső kétségbeesés szélére sodródott megélhetési nehézségei miatt; végül tanítói állást vállalt, hogy el tudja tartani magát. Választása azért esett Erdélyre, egy Tatrang nevű falura, hogy vadászszenvedélyének hódolhasson. Életében a fordulat akkor következett be, amikor hírét vette, hogy egy gazdag bácskai földbirtokos, a különös nevű Damaszkin Arzén Afrikába készül. Kittenberger megérezte: ez élete legfontosabb lehetősége, amit nem mulaszthat el.
Drága mulatság
Az Afrika-expedíció azonban költséges mulatság volt. Damaszkinnak valóban szüksége volt egy preparátorra, de csak az ott-tartózkodás költségeit volt hajlandó fedezni. Kittenbergert egy barátja, Madarász Gyula ornitológus ajánlotta a földbirtokos figyelmébe; egy másik barátja, Szalai Imre pedig a Nemzeti Múzeumnál járt közbe, hogy az ifjú (Kittenberger 21 éves volt ekkor) vadász elő tudja teremteni az odautazás költségeit. A múzeum kikötötte: csak akkor támogatja kiutazását, ha cserébe rendszeresen gyűjteményeket küld haza Afrikából.
A Kilimandzsáró felé
Az expedíció 1902 karácsonyán indult útnak Budapestről, úti céljuk az akkori Német-Kelet-Afrika, azaz a mai Tanzánia volt. Mombasa kikötőjéig hajón tették meg az utat, itt vonatra szálltak, majd gyalog indultak a Kilimandzsáró felé.
A 170 km hosszú, fárasztó gyaloglást maláriásan, a láztól és éhségtől gyötörve sem adták fel.
Végül a poggyászszekéren zötykölődve, félig-meddig önkívületi állapotban érkeztek meg a hegy lábánál fekvő Moshi városába, ahol szerencsésen felgyógyultak, és megkezdődhetett a munka – azaz az állatok levadászása, preparálása majd elküldése a Nemzeti Múzeum számára.
Középső ujj, formalinban
Ez azonban korántsem volt könnyű. A vadászat itt szó szerint a túlélést szolgálta: Kittenberger többször is kénytelen volt a nagy nehezen megszerzett bőröket és trófeákat eladni, hogy élelemhez jusson, hiszen alig kapott támogatást otthonról. A múzeum közben folyamatosan igényelte a preparátumokat; ha Kittenberger késett a madarakkal, hüllőkkel és emlősökkel teli ládák feladásával, reklamáló levelek érkeztek. Egy oroszlántámadás kis híján az életébe került: „Június 11-én reggel leütött egy oroszlán. Mindez nem történt volna, ha puskám a második lövésre nem mond csütörtököt, midőn a meglőtt oroszlán támadott, és közelre kellett várnom, mert a magas fűben nem láttam.
Irtózatos küzdelem volt ez, és senki sem volt a közelben”
– írta naplójába. A vadállat földre döntötte, és több helyen is megmarta a tudóst; egyik ujját majdnem tőből leharapta. Kittenberger sérült ujjpercét levágta, majd gondosan formalinba tette, és feladta a Nemzeti Múzeum címére, hogy a köröm alatt található arzénnyomok bebizonyítsák: folytatja a nem is olyan könnyű kutatómunkát: „Az oroszlán mellől nagy nehezen föltápászkodva tanyám felé kezdtem vánszorogni. Útközben sokszor összeestem. Tanyám közelében azután végképp elhagyott az erőm, de ekkor már embereim jöttek és bevittek.
Itt a nagy sebeket kimostam és bekötöttem, és a jobb kezem lecsüngő középső ujját levágtam (kedves operáció volt).”
Visszatérés Afrikába
Ezután Moshiban, egy német orvos felügyelete alatt lábadozott. Amikor az orvost egy másik helyre, Marangu mellé, egy misszióhoz szólították a kötelességei, Kittenberger vele tartott. Két és fél hónapig maradt ott, majd bejárta a Kilimandzsárótól nyugatra fekvő területeket. Többször is megfordult olyan helyeken, ahol ő volt az első fehér ember, akit a helyiek láthattak. 1905-ben a reuma és a vérhas hazakényszerítette, de 1907-ben ismét visszatért Afrikába: ezúttal a Danakil-fennsík holdbéli tájait tanulmányozta.
Kittenberger összesen hatszor járt Afrikában. 1908-tól 1911-ig a Viktória-tó környékét járta be, a világháborút megelőző években Ugandában és Belga Kongóban vadászott. Az első világháború idején azonban brit hadifogságba esett: az angol hatóságok Indiába küldték hadifogolytáborba mint ellenséges ország állampolgárát. Mindenét elkobozták, öt évig sínylődött az ahmednagari táborban, majd 1919. december 31-én érkezett vissza a háborútól elgyötört Magyarországra.
„Megérkeztem egy nyomorult országból egy még nyomorultabba”
– írta ekkor. Mivel izgalmas, kiválóan megírt úti- és élménybeszámolóit szinte kezdettől fogva minden lap szívesen közölte, író és újságíró lett: 1920-ban elvállalta a Nimród vadászati újság szerkesztését, de más lapokban is rendszeresen publikált. Ugyanebben az évben Nagymarosra költözött, majd megnősült: Kovács Líviát vette feleségül, de gyermekük nem született.
Egy Afrika-kutató Nagymaroson
Kittenberger az 1920-as években még kétszer járt Kelet-Afrikában, Uganda területén. Útjairól több mint 60 000 darabból álló gyűjteményt hozott a Nemzeti Múzeumnak, 300 új állatfaj példányaival, amelyek közül negyvenet róla neveztek el. 1929-től kezdve a Nimród tulajdonosa és főszerkesztője lett, ő segítette pályakezdésekor Fekete Istvánt is. 1948-ban leváltották posztjáról, elkobozták nagy becsben tartott vadászfegyvereit, lakás és jövedelem nélkül maradt. 1956-ban a Nemzeti Múzeumban tűz ütött ki, megsemmisítve itt őrzött gyűjteményének jó részét. Nagy gonddal és szenvedéssel megszerzett trófeáinak java része a tűz martalékává vált, köztük egy óriási sörényű hím oroszlán, egy elefánt, egy ritka bongóantilop, különféle majmok és egy mára természetes élőhelyén már kihalt szélesszájú orrszarvú preparátuma is.
A csapás érzékenyen érintette a 74 éves tudóst, de némi vigaszt meríthetett abból, hogy az enyhülés éveiben őt is rehabilitálták, sőt, vadászfegyverét is visszakapta, Fekete István életrajzi könyve szerint nem is akármilyen körülmények között: a hadsereg tisztikara adta át a puskát az ország legnagyobb vadászának. Könyvei ma is izgalmas és olvasmányos beszámolók, és egy páratlanul gazdag életútról tanúskodnak. Kittenberger Kálmán 1958-ban hunyt el, ugyanebben az évben az újonnan megnyitott veszprémi állatkertet róla nevezték el. Nagymarosi háza, a Sylvia-lak ma lakóház, de a mögötte lévő hegyoldalban még olvasható Kittenberger kedvenc vadászkutyájának, Szikrának a sírfelirata. (Borítókép: Kittenberger Kálmán - jobb szélen - nagymarosi háza előtt, 1932-ben. Fortepan / Palotai Klára)
Ha szívesen olvasnál még kalandos magyar expedíciókról, ezt a cikket ajánljuk.
