Vaskó Tamás, nemzetközi díjjal is kitüntetett fotóriporter, tényfeltáró újságíró, az itthoni urbex fotózás egyik első, meghatározó alakja éppen az elmúlt napokban nyerte el a Krúdy Örökség-Díjat fotós munkásságáért. Most eddigi egyik legfélelmetesebb kalandját osztotta meg a Dívánnyal.
Az urbex („urban exploration”) fotózás egy hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő hobbi, vagy talán inkább szenvedély. Lényege, hogy a kalandvágyó illető elhagyatott épületeket, például laktanyákat, kórházakat, börtönöket, gyárakat és egyéb érdekes történeteket rejtő helyszíneket keres fel, majd fotókon keresztül adja vissza az olykor hátborzongató, de mindenképpen lenyűgöző hangulatot.
Az olasz elmegyógyintézet hátborzongató kalandja
Vaskó Tamás 20 éves újságírói-fotóriporteri karrierje során, talált rá az urbex világára. Kollégáival elhagyatott szovjet laktanyákat kerestek fel, ahol számtalan érdekes dokumentumra és rejtélyre bukkantak, őt pedig rögtön megfogta a felfedezés e sajátos módja. Arról kérdeztük, pontosan mi vonzza oda újra és újra a hátborzongató helyszínekre: "Ezeknek a helyeknek különleges atmoszférája van, és emiatt olyan hangulatvilágú képek készülhetnek, ami máshol nem igazából. Szokták mondani, a hely “szelleme” érinti meg az embert, de ezt igazából az érti meg, aki csinálja."
Bár Tamás már rengeteg rejtélyes és hátborzongató helyet fedezett fel, úgy tűnik még őt is meg tudják lepni az új kalandok, a Díványnak most egy olyan külföldi felfedezőútjáról mesélt, mely a mai napig mély nyomokat hagyott benne…
Mikor Tamás és társai az észak-olaszországi vogherai elmegyógyintézet (Ex Manicomio di Voghera) felé vették az irányt, szokásos módon a fotós most is a hely hátterének, történetének kutatásával kezdte a projekt megtervezését. A Pavia tartományban található elmegyógyintézetről leginkább annyit lehet az interneten találni, hogy az intézményt Cesare Lombroso, az olasz pozitivista kriminológia atyja alapította, és 1876-os átadásától egészen 1998-ig működött. Azt persze sejteni lehetett, hogy mivel a korszak felfogása szerint a pszichiátriai eseteket „őrültnek” tartották, valószínűleg ebben az intézetben is durva eljárásoknak vethették alá a betegeket, de amit Tamásék utólag kiderítettek a helyről, abba beleborzongtak.
A fotóriporter az elmegyógyintézetben készült képeit is megosztotta a Dívánnyal. A képre kattintva megnyílik a galéria, ami után a cikk folytatódik!
A kaland érdekes módon az egykori hírhedt elmegyógyintézet még szakrendelőket működtető szárnyától indult, így az urbexesek a főbejáraton besétálva közelítették meg az elhagyatott részt.
"Arra lettünk figyelmesek, hogy csupán 10 percre a főbejárattól, egyszer csak teljesen csend lett - mesélte Vaskó Tamás -, és eltűntek körülöttünk az emberek: teljesen egyedül találtuk magunkat ebben a nagy, elvadult intézményi parkban, ahol omladozó épületek vettek minket körül. Valami baljós hangulat érződött a levegőben. Abban gyorsan megegyeztünk, hogy ezt a pontot mindenki mentse le a telefonjára, hogy kitaláljunk ebből a már első tapasztalásra is nyilvánvalóan labirintusszerű épületből."
A baljós hangulat nem tart vissza egy urbexest
"Időnként jéghideg fuvallatok érződtek a folyosókon, amitől libabőrösek lettünk, és meg is állapítottuk, akkor még csupán viccnek szánva, hogy itt bizony vannak kísértetek."
A baljós hangulat ellenére a csapat továbbindult. Először egy „tipikus” elhagyatott kórházi környezetre találtak, amitől az átlagember még mindig sikoltva szaladna ki az épületből, ám az urbexesek számára ez egy megszokottabb környezet. Ami azonban ezután jött, arra ők sem számítottak. A „dühöngő” részleg, vagyis a legsúlyosabb betegek kezelési helye következett.
"Itt pici, néhol gumival bélelt vagy csak sima, csupasz falakkal körbevett cellák voltak, nagy, vastag vasajtókkal, rajtuk pici kémlelőnyílással, ami miatt az egész jobban hasonlított börtönre, mint kórházi részlegre…"
Itt már egyáltalán nem volt meg a kezdeti nyugodt hangulat. Sötét volt, a növények úgy benőtték a vasrácsokkal borított ablakokat, hogy alig jutott fény az épületnek ebbe a részébe, valamint olyan hangok hallatszottak a folyosókról, mintha valaki szaladgálna titokban egyik helyről a másikra.
"Nálam akkor jött el az a pont, hogy oké, innen kifelé."
A különös, fehér alak fotója: kísértet volt?
Ezen a részlegen történt a kaland egyik legemlékezetesebb pillanata: Tamás a betört ablakon átfotózva a folyosó végén egy fehér alakra lett figyelmes, mely egyszer csak eltűnt a szeme elől. A fotós később a követőivel szavaztatta meg a közösségi médiában, hogy vajon kísértet van-e a képen.
"Eléggé zaklatott állapotban voltunk."
Kifelé találtak még föld alatti kultúrtermet, egy raktárat plafonig felpakolt tolókocsikkal és egy régi kápolnát is, melynek falain okkultista szertartások nyomait fedezték fel, így egyre gyorsabban igyekezett a társaság kifelé, miközben félő volt, hogy eltévednek a sötét alagsori folyosókon, és örökre bennragadnak a hátborzongató épületben. A társaság csak a felszínre kiérve nyugodott meg kicsit.
"Szürreális volt, hogy innen a mindennapi élettől nem egészen 10 percre egy teljesen elhagyatott, másik világ létezik…"
Még szerencse, hogy a csapat csak azután akadt rá az interneten a helyszín történetének bizarr részleteire, miután kiértek a sötét alagsorból.
"Ez az intézmény Olaszország egyik legelső és ezért a legrégebbi elmegyógyintézete volt, elsők között alkalmaztak elektrosokkot és lobotómiát a betegeken, amiket közülük sokan nem éltek túl, így rengeteg “élet” ragadhatott a falak között, tartja a városi legenda…"
Van, ami még egy urbexesnek sem éri meg
Nekem eddigi élménybeszámolói alapján úgy tűnt, Tamást semmi nem riaszthatja vissza egy hely felfedezésétől, és kíváncsisága mindig legyőzi az esetleges aggodalmakat, de természetesen vannak helyek, ahova inkább ő sem látogatna el.
"Vannak olyan rossz kisugárzású helyek, hogy oda nem éri meg elindulni sem."
Az olaszországi elmegyógyintézet is egy meghatározó, ám félelmetes emlékként él benne, mely „nem normális” urbexes helyszínnek számított.
A jövő urbexes projektjei
Azonban a fotóriporter kedvét a hátborzongató kalandok sem veszik el, rengeteg terve van még a jövőre, sőt Olaszországba is vissza szeretne menni:
"Tervben van még Portugália, és Franciaország, de első sorban a posztszovjet tagállamok érdekelnek, így jelenleg ezekre a keleti országokra koncentrálok."
Megjárta már Csernobilt, de Magyarországon is fedezett már fel (például a kocsordi atombunkert), bár elmondása szerint a hazai urbex fénykorának már vége (szerinte ez nagyjából 2015 és 2019 közé tehető). Az utóbbi években ugyanis ez a hobbi vagy talán inkább életstílus olyannyira felkapott lett, hogy sokszor már csapatokban érkeznek felfedezők a „lelőhelyekre”, és sajnos az újak az urbexesek alapszabályait sem veszik mindig figyelembe, ami a szakma másik része számára megnehezít, sőt akár veszélyeztethet is egy-egy projektet. Sokszor teljesen kifosztják vagy megrongálják a helyszínt, ami miatt a tulajdonosok már inkább elzárják a területeket az urbexesek elől.
Vaskó Tamás az etikus urbex híve, vagyis szerinte fontos, hogy a kalandokat megelőző kutatómunka részét képezze az adott hely tulajdonosának felkeresése is. A helyszínről pedig csak emlékeit és fotóit viszi magával, bármilyen érdekes tárgyra is akad, azt semmiképp sem kapja fel, hiszen ez is az etikus urbex alapját képezi.
Magyarországon is számtalan "urbexparadicsom" található. Ha szívesen olvasnál még a témában, ajánljuk az elhíresült veszprémi szovjet katonavárosról szóló cikkünket.
