„Erotikus könyveket olvasnak a fiatal lányok és az öreg asszonyok”, írta egy erdélyi lap 1933-ban. Vajon melyek lehettek ezek a bizonyos „piroskötésű” regények, és miért tartották veszélyesnek az olvasásukat?
1908-ban a Kereskedelmi Reklámvállalat Wesselényi utcai üzletének kirakatában „szenzációs, csinosan kiállított kötet” tűnt fel. A Mme Chaglon üzleteit bizonyos Harmos Ilonka írta, s alcíme szerint Egy divatszalon rejtelmeibe kalauzolja el az olvasót. Harmos Ilonka – azaz a későbbi Kosztolányi Dezsőné – kötete valójában a prostitúcióról szólt. A 23 éves szerző, aki akkoriban a Magyar Színház színésznője volt, „az elbukott nők gyönyörökkel bevont kínjait” vetette papírra, „kiket a perverzitásig és ocsmány kéjelgésekig hajszol Mme Chaglon pénzvágya.”
Férjezetlen nőként akkoriban egy ilyen „romlottságot” tematizáló, borzongató – és éppen ezért sokak számára vonzó – könyvet saját néven megjelentetni óriási merészségre vallott. Még akkor is, ha az irodalmilag közepesnek mondható szövegben nem túl nagy merészséggel szólt a testiségről a szerző: „Blúzát ideges gyorsasággal kapcsolta ki, habfehér ingének csipkéi hízelgően és ingerlően borultak össze keblei felett. Selyem alsószoknyája suhogva omlott le róla, kissé szemérmetlenül tette le ruhadarabjait.”
Az olvasó nők veszélyesek
Az, hogy a nők milyen könyvet vesznek a kezükbe, mindig is érdekelte az erkölcscsőszöket. Néhány évszázaddal ezelőtt még az is kérdéses volt, hogy olvashatnak-e a nők egyáltalán. A 18. században előfordult, hogy a regények („románok”) fedelébe fonalat és tűt illesztettek, hogy a nőket ezzel emlékeztessék: olvasgatás helyett inkább tartsák rendben a fehérneműket és a stafírungot. „Az olvasással csak az időt és a pénzt vesztegetik, s ki tudja, hová vezet mindez: netán saját gondolatokhoz, erotikus fantáziákhoz, akármihez! (…) Aki olvas, gondolkodik, az véleményt képez, aki véleményt képez, eltér az előírt normáktól, aki pedig eltér a normáktól, az ellenség” – idézi fel Stefan Bollmann a közvélekedést Az olvasó nők veszélyesek című könyvében.
„a kisasszony titokban belé nyit a könyvébe…”
A 19. században Magyarországon egy átlagos nemesi családban egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a lányokat írni-olvasni megtanítsák. Maisch Patrícia a leánynevelésről szóló doktori disszertációjában említi például Molnár Borbálát, aki „tizenhét éves korában, titokban tanult meg írni. Korábban apja csak az olvasást engedte meg elsajátítani számára, megelőzendő a későbbi kacér levelek és gondolatok (le)írását.” A nemesi házakban szolgáló nevelők is sokszor ellenezték, hogy a lányok olvassanak: „Az ilyen nevelő a lányok számára kikeresi a Kisdedek tárházát; maga pedig Szigvártot olvassa, melyre még könyeket is hullat »ezt még a kisasszonynak nem szabad olvasni…«, de a kisasszony titokban belé nyit a könyvébe…” (Az említett mű a Szigvárt klastromi története, amit Barczafalvi Szabó Dávid 1787-ben fordított le magyar nyelve, s mint egy későbbi tanulmány megjegyzi, a művet „az ábrándozni szeretők, különösen a nők nemcsak Németországban, hanem egyebütt is rendkívül nagyra becsülték”.
„megmérgezik a lelket”
A vélekedés, miszerint „a buja szerelemmel teljes románok a képzelődő elme tisztátlan szüleményei”, még a 20. században sem tűnt el. A székesfehérvári Szent Margit Leánygimnázium tanulóit 1932-ben figyelmeztették arra, milyen veszélyekkel jár, ha valaki kizárólag szerelmes regényeket olvas:
„Amint a fizikai gyomrot elrontja a sok cukorevés, úgy rontja meg a szellemet a túlzásba vitt regényolvasás.
A szenvedélyes regényolvasó annyira vágyódik a regény által keltett izgalmak után, hogy az olvasásért kötelességeit is elmulasztja; már délelőtt szórakoztató könyvet vesz kezébe s ha ezt nem teheti, unatkozik, mert lelke a komoly munkában már nem talál élvezetet. A regényolvasás túlzásba vitele a férfiakat és nőket a gyakorlati életre alkalmatlanná teszi, s egyébb szenvedélyek iránt is fogékonnyá.” Ezek után ne csodálkozzunk, ha az erotikus regényekre még inkább neheztel a névtelen szerző: „(…) még nagyobb bajt, erkölcsi pusztítást okoz az olyan irodalom, az olyan sajtótermék, amely egyenesen az ember alsóbbrendű természetének kedvez. Ilyenek a kétértelmű, sikamlós, érzéki, erotikus olvasmányok, amelyek megmérgezik a lelket.” Azok a regények hát, amelyek „az érzékiség tüzét élesztgetik” vagy éppen „csak az idegek felizgatására pályázik”, a fejlődő szervezet számára kerülendők.
Horror, sci-fi, feslett élet
Mindezek ellenére, aki akarta, természetesen megtalálhatta a pikáns olvasmányokat. A világháború előtt a könyvesboltokban sokszor a pult alól kerültek elő az izgalmasabb szerelmes regények: 1911-ben Hanns Heinz Ewers regénye, az Alraune borzolta a kedélyeket: a cselekmény szerint egy őrült tudós kísérletezésének eredményeképpen egy lélektelen, perverz nő születik, aki a szexualitás megszállottja lesz. (A könyvből 1918-ban Kertész Mihály rendezett horror-sci-fi némafilmet, de sajnos nem maradt fenn a kópiája).
A magyar származású Else Jerusalem A szent skarabeusz című, a prostitúció világát bemutató regénye szintén izgalmas pad alatti olvasmánynak számított.
A századelőn kedvelték a francia Colette regényeit is – ma leginkább négybetűs regénycíme, a Gigi kerül elő keresztrejtvényekben. Colette kezdetben férjével, Willyvel (polgári nevén Henry Gauthier-Villars) együtt írta meg és adta ki a „feslett életű párisi leányról”, Claudine-ról szóló történeteit. (Ezek legjobb tudomásom szerint magyarul nem jelentek meg, de ha valaki szert tett rájuk – és még értett is franciául –, nagy kincsnek jutott a birtokába.) Hasonló témában jelent meg (magyarul is) Camille Pert francia írónő Cady-sorozata, amelynek köteteiből kiderült a kíváncsi bakfisok számára, „mily hatások rontják meg egy párisi gyermekleány lelkét”. A 20-as években Colette regényei már magyarul is elérhetővé váltak, olyan ígéretes címekkel, mint a Bűnös ártatlanság vagy Az örvény szélén. A Gyerekek (későbbi magyar címén: Zsendülő vetés) pedig egy érett nő és egy serdülő fiú kapcsolatának elbeszélése.
„Erotikus könyveket olvasnak a fiatal lányok és az öreg asszonyok”
Az 1920-as és 30-as években tovább növekedett az erotikus könyvek iránti érdeklődés. „Minden sexuális vonatkozású könyvet keresnek ma. Weininger, Kraff-Ebing erősen fogy. Rengetegen keresték a bécsi események hatása alatt Schnitzler Reigen-jét” – mondta el egy Múzeum körúti antikvárium tulajdonosa 1921-ben a Szózat című lapnak. Kraff-Ebing Psychopathia sexualis című pszichiátriai munkája 1894 óta magyarul is olvasható volt, s az ismeretterjesztő kötetek között, mint a fentebbi megszólalás is mutatja, nagy népszerűségnek örvendett – mint ahogy az a serdülő is, aki megtalálta a Révay-lexikonok mögött a szülei könyvespolcán. Arthur Schnitzler 1903-ban Der Reigen című komédiája (amit Bródy Sándor fordításában Körbe-körbe címmel olvashattak az érdeklődők) tíz szereplő szerelmi együttlétét mutatta be. A darabot Bécsben és Budapesten is túlságosan merésznek és erkölcstelennek ítélték: 1912-ben még rendőrségi ügy lett belőle, a bemutató után le kellett venni a darabot a műsorról. Schnitzler prózai munkái (Guszti hadnagy, Elza kisasszony, Beata asszony meg a fia) szintén botránykönyvnek számítottak, a szerzőt pedig – Hegedüs Géza szerint – „igen indokoltan elkönyvelték nem is a szerelem, hanem a nemi élet naturalista megfigyelőjének”.
Az érdeklődés később sem hagyott alább. „Erotikus könyveket olvasnak a fiatal lányok és az öreg asszonyok”, írta a Marosvidék 1933-ban. Erdős Renée népszerűsége ekkor volt a csúcson, aki maga is tisztában volt azzal, hogy miért keresik annyian a könyveit:
„Igen, tudom, hogy erotikusnak tartanak. Ezt a nem egészen hízelgő vádat a legutóbbi években megjelent legkülönbözőbb regényekkel cáfolhatom meg.
Azokkal, amelyeket nem én írtam! Ezekben annyi az erotika, hogy amit én csináltam, az igazán vieux jeu [régimódi]. S hogy még ma is erotikusnak tartanak, az valószínűleg abból ered (…), hogy én vagyok az erotikus írók doyenje…”
Rossz lányok, színházi görlök és Akit a nők szeretnek
Ha Erdős Renée volt is a „doyen”, néhányan azért megpróbálták őt letaszítani a trónról. Például Barra Erzsébet, akielőbb lefordította Maryse Choissy Egy hónap a rossz lányoknál című regényét, majd az Uj Magazinban publikálta szerelemről szóló novelláit. Életművére a koronát Egy nő, aki nem tud nemet mondani – Egy színházi görl tündöklése és nyomorúsága című regényével tette fel – bár nem kizárható, hogy álnéven alkotó szerzőről volt szó. Vagy Ujhelyi Nándor, akit Karinthy Frigyes falusi plébánoshoz hasonlított joviális alkata és monoklija miatt (ráadásul bandzsal is volt). Ujhelyit többször perbe fogták, sőt börtönbüntetésre is ítélték erotikus regényei miatt: 1918-ban az Egy férfi szerelmei című kötetét kobozták el, de ez sem vette el a kedvét a műfajtól. A 20-as években sorra jelentek meg regényei olyan ígéretes címekkel, mint A nők ura, Mire a leányból asszony lesz vagy Akit a nők szeretnek. Sikerére jellemző, hogy Ujhelyi abban az időben a 30. legnépszerűbb magyar írónak számított: a közönség imádott az ösztönöknek kiszolgáltatott szereplők vergődéséről olvasni, regényeiben – természetesen – a női test érzékletes leírása és a szerelmi együttlétek alapos megfigyelése sem maradhatott el.
Erato, a klasszikus
Aki inkább a minőséget kereste, jobban járt, ha valahogy hozzájutott Babits Mihály Erato című versantológiájához. A bécsi Hellas Verlagnál megjelent, rajzokkal illusztrált klasszikus versgyűjteményből mindössze 500 számozott példányt nyomtak, mégis országos botrány kerekedett belőle, Babitsot pedig erkölcstelenséggel vádolták. Például az ilyen versek miatt:
S rágondolok közben a péklegényre.
Elképzelem, hogy duzzad a köténye.
Jobban megy, szinte izzik a dolog,
ha szőrös, nagy testére gondolok.
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.
(Borítókép: Fortepan / Négyesi Pál)
Ha szívesen olvasnál bővebben a cikkben említett Erdős Renée-ről, ezt az írást ajánljuk.
