Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Hunyadi-család idején, vagyis a 15. században meghatározó volt, hogy ki milyen családba születik. Az egyszerű emberek élete sosem volt könnyű, ám roppant nagy különbségek adódtak jobbágy és jobbágy között.
Corvin Kristóf volt a Hunyadi-család utolsó férfi tagja, Corvin Erzsébet pedig a família utolsó sarja: 1508-as halálával ért véget a híres család története, amely majdnem egy századdal előbb, 1409-ben kezdődött. A leghíresebb Hunyadik – János, László, Mátyás – életét valamelyest mindenki ismeri, de vajon hogyan élhetett abban az időben egy átlagos magyar ember?
Mivel a középkorban az emberek túlnyomó többsége – sokszor akár 85-95 százaléka – paraszti sorba született, az ő életüket érdemes leginkább szemügyre venni ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan éltek a legtöbben ebben az időben Magyarországon. Aki földművelőnek született, az általában földművelőként is fejezte be az életét. Kivételek persze akadtak: Bakócz Tamás például 1442-ben jobbágyként látta meg a napvilágot, ám 70 évvel később majdnem pápává választották – élete végén roppant befolyásos érsek volt. Az ehhez hasonló esetek azonban inkább csak kivételt jelentettek, általánosságban elmondható, hogy a társadalom rétegei nagyrészt átjárhatatlanok voltak.
Jól lehetett lakni egy napi munkából
Ez persze nem jelenti azt, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó emberek körülményei mind ugyanolyanok voltak. Meghatározó volt például, hogy az ország melyik részén éltek, földet műveltek-e (és ha igen, mekkorát), vagy épp állattartással foglalkoztak-e. Persze mindnyájan a földesúri birtok keretei között töltötték napjaikat, járadékot és adót, valamint robotot (ingyenmunkát) fizettek a földesúrnak (és persze az egyháznak).
Az állattartás, a szőlőtermesztés azonban egyértelműen jövedelmezőbb volt, mint mondjuk a gabonatermesztés.
Persze a jobbágyok életét nehéz megítélni annak ismerete nélkül, hogy mit mennyiért lehetett megvásárolni. Draskóczy István A tizenötödik század története című könyvében leírja, hogy a 16. század elején 1-2 dénárból jól lehetett lakni, az átlagos napszámbér pedig 5-7 dénár volt. Egy soproni szőlőkapás az 1430-as években 4 kenyeret tudott megvásárolni a napi béréből, egy ácslegény egynapi keresete 1503-ban Besztercebányán pedig majdnem másfél fuvar tűzifára volt elég.
Ló helyett ökröt tartottak
A jobbágyok azonban a legtöbbször alapvetően önellátóak voltak: megtermelték, amit elfogyasztottak. A gabona, vagyis a kenyér pótlására például borsót, lencsét, babot, kölest, káposztát vetettek. Általában állatot is tartottak – ökre például nagyon sok jobbágynak volt, átlagosan 2-3 darab. A tehén tejéből ugyanis vajat és sajtot készítettek, az ökröt pedig igavonásra használták.
Lovat nem nagyon tartottak, mivel kényes állatról van szó, amelynek zabra és megfelelő minőségű fűre van szüksége.
Mivel a víz olykor nem volt megfelelő tisztaságú, meglehetősen sok bort ittak (és olykor sört is). Egy korabeli olasz tudósítás például a magyar nemzeti tulajdonságok közé sorolta a túlzott borivást. Ez a kocsmákban különösen nagy problémát okozott, olyannyira, hogy
Mátyás törvényben tiltotta meg, hogy fegyvert vigyenek a kocsmákba.
Negyvenéves nagyszülők
A jobbágyak házai általában fából vagy sárral tapasztott földből épültek. A legtöbbször a bejárat a konyhába nyílt, az ajtóval szemben a kemence kapott helyet. Az Alföldön a háromhelyiséges épület közepén volt a konyha, a dunántúli Sarvalyon viszont ez a helyiség az épület szélére került. A konyha volt egyébként a paraszti háztartásban az élet fő színtere, sokszor itt is aludtak. A berendezés roppant egyszerű volt: láda, asztal, pár szék, esetleg ágy, bár gyakran a földre terített gyékényen aludtak.
Az ételeket fatányérokból fogyasztották, a poharaik pedig fakupák voltak.
Életritmusukat alapvetően az időjárás szabta meg: minden évszaknak megvolt a maga feladata. Ősszel a szántás, tavasszal a vetés, nyáron a betakarítás. A munkában a gyerekek már egészen kicsi koruktól részt vettek, 14-15 éves korukban pedig már felnőttnek számítottak. A fiatalok 17-18 évesen házasodtak, 20 évesen pedig megszületett első gyerekük, amelyet általában 5-7 további apróság követett. A legtöbben 40 évesen már nagyszülők voltak. Mindezek után nem olyan meglepő, hogy egy-egy házban akár 3-4 generáció is együtt lakott.
A leggazdagabbak és a legszegényebbek
A paraszti világ tetején egyrészt a marhakereskedő tőzsérek álltak, akik hatalmas csordákat legeltettek, másrészt a szőlőtermesztők – a bort ugyanis mindig el lehetett adni, mindig szükség volt rá. Legalul pedig a zselléreket találjuk: ők olyan jobbágyok voltak, akiknek háza van, ám telki földje nincs.
„Nincs semmiféle állatjuk, sem egyéb vagyonuk, hanem kapálással, csépléssel, szóval két kezük munkájával szerzik meg mindennapi élelmüket”
– állt róluk az 1437-es kolozsmonostori egyezményben. Noha a zsellérek között olyanok is akadtak, akik nem voltak szegények (a bérelt föld, az irtás és a szőlő nem számított telki földnek), általában nagyon rossz körülmények között éltek. Számuk ráadásul az emelkedő adók és járadékok hatására egyre nőtt, a 15. század végére a jobbágyság 20-25 százalékát alkották – Mátyás királynak a többi között a török elleni háborúk finanszírozására kivetett hatalmas adói például óriási terheket róttak a parasztokra. „Sajnos a mai fejedelmek és nemesek, a bárók és a vezetők, nem ismernek kíméletet! Kicsikarják a szegényből is a szolgáltatásokat és az adókat, elvárják az adományokat” – mondta Temesvári Pelbárt ferences hitszónok a 15. század utolsó éveiben.
A zsellérek egy része a városokba vándorolt, hogy alkalmi munkákkal tartsa fönn magát. Gyakran a gazdagabb polgárok tágas házaiban kaptak szállást, hogy aztán egy-egy nagyobb építkezés vagy szüret során kapjanak munkát. Ám az élet a városokban sem volt leányálom. A csatorna rendszer természetesen hiányzott, a lakók a szemetet és az éjjeliedények tartalmát egyszerűen az utcára öntötték, ami miatt gyakoriak voltak a járványok.
Egyes városokban időről időre kiéheztetett disznócsordákat tereltek végig a főbb utcákon – az állatok pedig felzabálták a szemetet.
Budán valamelyest jobbak voltak a körülmények: több helyen kikövezték az utcákat, és csatornákat létesítettek. Érdekes felmérést készített a városról Luxemburgi Zsigmond, aki a fővárosba akarta hívni a bázeli zsinatot, és meg akarta vizsgálni, hol lehetne elhelyezni a méltóságokat. Buda ekkor négy negyedből állt: 967 házban 1352 szobát, 3276 kamrát, 742 boltot, 627 pincét és 4705 istállót találtak. A várban egy lakóépületre 9-10 helyiség jutott, míg a külvárosban csupán 3.
A nagyobb városokban a házakat kőből vagy téglából építették, és gyakran széles kocsibejárón lehetett az épületekbe bejutni – ez összefüggésben állhatott a bortermeléssel. Egy 1507-ből származó okmány érdekes leírást ad egy nagyobb budai házról (a mai Tárnok utca 14. és 16. számú ház hasonló épület lehetett). E szerint a háromemeletes építményt 8-10 család lakhatta – az üzlet az utcára nyílt, a ház homlokzatát freskók díszíthették. A tetőt vagy fazsindelyek, vagy pedig cserepek fedték. Az ehhez hasonló épületekben persze nem zsellérek, hanem tehetősebb polgárok laktak. Az elszegényedett, föld nélküli jobbágyok inkább iparosokká válhattak a városokban, annak ellenére is, hogy elvileg a legtöbb szakmával csak céhes keretek között lehetett foglalkozni.
A középkoriak életében olykor roppant furcsa dolgok is történtek, például állatokat is bíróság elé állítottak.
