Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„A magyar történelemnek talán nincs még egy alakja, akiről annyi intimitást tudnánk, mint róla” – írta Szerb Antal Bethlen Miklósról. A 17. században élt erdélyi nemes részletesen ír családjáról, gyermek- és ifjúkoráról és házasságairól, de azt is megtudjuk, mikor mosakodott, mit evett, milyen vágyai voltak - és hogyan állt ellen azoknak.
1704-ben, 62 éves korában Erdély kancellárja, gróf Bethlen Miklós álnéven kiadatta Olajágat viselő Noé galambja címmel elmélkedéseit a független Erdélyről, ahol „törökökkel, oláhokkal és moldvaiakkal való örökös és tökéletes békesség” fog uralkodni. A művelt, széles látókörű, békére törekvő, gyerekkora óta állhatatosan protestáns, istenfélő Bethlen, aki remek diplomáciai érzékkel rendelkezett, ezúttal azonban melléfogott: a bécsi udvar lázadásnak vette a függetlenségi törekvéseket nyíltan megvalló művet, s az idős politikust bebörtönözték.
Erdélyben a Bethlen-család két ágának is jelentős szerepe volt az évszázadok során. Bethlen Gábor, a „nagy fejedelem” az iktári ágból származott, Bethlen Miklós (és Bethlen István, aki az 1920-as években Magyarország miniszterelnöke volt) pedig a bethleni ágból. Bethlen Miklós korán belekóstolt a politikába, és meg is ütötte a bokáját: 34 évesen belekeveredett egy összeesküvésbe, ekkor a fogarasi várbörtönbe vetették. 1704-ben előbb Szebenben, majd Bécsben raboskodott, de nem tétlenkedett: papírra vetette Önéletírását, amelyben filozófiai és teológiai elmélkedések mellett vallomást tesz családjáról, gyermek- és ifjúkoráról, házasságairól; megtudjuk, mikor mosakodott, mit evett, milyen vágyai voltak és hogyan próbált ellenállni azoknak.
Bethlen Miklós étkezési szokásai
Aligha van még egy olyan (emlékirat)író, aki mindezekről az életeseményekről olyan részletességgel számolna be, mint Bethlen. Étkezési szokásairól megtudjuk, hogy igen szerette minden formájában a káposztát („nékem nemcsak étel, hanem orvosság is volt”), ellenben a tejtermékeket ki nem állhatta. Bár ősei (és leszármazottjai) nem vetették meg a bort – egyik elődje „egy veder bort sokszor ivott meg ebéden” – ő maga igencsak mértékletes volt: „a részegséget és a paráznaságot teljes tehetséggel igyekezem kerülni”. Mindez nem azt jelentette, hogy antialkoholista lett volna: „sokszor elébb elhagyott a lábam, mintsem az eszem”, jelenti ki, és beszámol egy olyan esetről is, amikor a tokaji bortól két hétig volt másnapos, amely során „hagymáz-forróhidegbe” esett.
„Fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták”
A kor szokása szerint a mosakodásban is meglehetős mértéket tartott: „Ritkán feredtem, kivált hideg vízben. Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam.
Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam, kezemet is gyakran, de az orcámat, ha csak valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohasem mostam”
– tudjuk meg az emlékiratokból, ahonnan az is kiderül, hogy „fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták”. (Erre mondta később Németh László író, hogy „a fej, amelyet huszonöt éve nem mosott, összetartozik az aggyal, mely hazájában a legeurópaibb volt”.)
Így nézett ki egy 17. századi férfiideál
Milyen volt Bethlen Miklós megjelenése? Önéletírásában igen részletes jellemzést ad magáról: „Termetem sem hosszú, sem kurta, hanem tisztességes középaránt való volt, ábrázatom hosszúka, barnaszeg, piros. Ifjúságomban elég szemet szúrt; elég az, férfi ábrázatban sokaknál volt szebb, és vénségemig is tartott, sokaknak csudájára, szépségem, kivált nyomorúságos esetemhez képest. Hajam, szemöldököm, bajusz-, szakállom fekete vagy setét gesztenyeszín volt.” Részletesen beszámol füleiről („nagyocskák, de nem is mód nélkül valók, és felette jól hallók”), orráról („nagyocska, horgas”), megtudjuk, karjai hosszúak, körmei is „szép hosszúak”, lába „járni, futni, ugrani és minden láb tisztire bizony jó volt, kivévén a táncot és úszást, mert azt a két testi mesterséget soha meg nem tudtam tanulni”. Haja még idős korára sem őszült meg, testi ereje sem hagyta cserben, s egészséges önértékeléssel állapítja meg, hogy „meglehetős szép lovas voltam”.
Bethlen, a férj
Bethlen Miklós tehát igen vonzó férfinak számított a korabeli viszonyok közt; bár emlékirataiban többnyire be nem teljesült szerelmi afférokról számol be. Kétszer nősült: két feleségétől összesen 17 gyermeke született. Első felesége, Kun Ilona öt gyermeket szült neki; a második tizenkettőt, 16 év alatt.
„A Venus énnálam nem bolond, buja és gyakor, hanem mértékletes, de buzgó, tenyésző és mindennapi volt”
– vallotta be, hozzátéve, hogy „én soha a két feleségemen kívül senkivel sem közösültem”. Fontosnak tartotta leszögezni, hogy soha nem volt agresszív egyik feleségével sem: „nem hogy megvertem volna, de meg sem csaptam, sőt szemben meg sem szidtam”. Ami annál is inkább becsülendő, mert – mint később elmondja – igencsak hirtelen haragú embernek tartja magát, s ilyennek ismerte meg háza népe is.
Gyötrő vágyak
Bethlen igen jó nevelésben részesült, egyik tanára a kor híres tudósa, Apáczai Csere János volt. Megtanult „oláhul, tót- vagy lengyelül, törökül, németül, franciául”, és természetesen latinul is. Önéletírásában szokatlan nyíltsággal szól ifjúkori vágyairól: „Felette igen gyötrött a vérem, magom nagy bővsége és melegsége, sóssága miatt, elannyira, hogy mihelyt a tizenhatodik esztendőt meghaladtam, nem tudtam hová lenni miatta, a mag száma nélkül, csak a természet munkájától magától is kibuzdult, kifolyt bőséggel belőlem, álmomban is, émettem [ébren] is, csak hasra találtam feküdni, sokszor lovaglásomban is, melyet is én utáltam és rész szerént bűnnek is tartottam” – írja. Az is kiderül, hogy böjttel igyekezett megzabolázni magát, kevés sikerrel: „ötödfél esztendeig vasárnap soha estig nem ettem, az egészségemnek volt akadályára, de a bujaságomnak csendesítésére bizony egy cseppet sem használt, azért is osztán elhagytam.” Az ifjú Bethlen mindazonáltal nem kapott rá a nyilvánosházak vagy „nőstény személyek” látogatására, de idős korában úgy vélte: ha megtette volna, „nem sok ifjú haladott volna meg engem a fertelmes életben.” Így is lelkiismeret-furdalás kínozta:
„Az én szüzességem bizony az én részemről nem szüzesség, hanem szüntelenül folyó fertelmesség volt.”
Fiának azt kívánta, hogy amennyire lehet, tartóztassa meg magát, nehogy „a paráznáktól francut [szifiliszt] és egyéb sokféle nyavalyát, és az Istentől gonosz kurva feleséget” kapjon.
„Kezét szorítám, tenyerét vakarítám, s mondám, hogy szeressük egymást”
Mindez persze nem jelenti azt, hogy időnként ne próbálkozott volna mégis a nőknél. Az emlékiratok Ifjúságom bűneiről című részéből például kiderül, hogy 16 éves korában „anyámnak egy dajkáját megkísértém a vétekre, de csak nevette s elvete magától”. Máskor egy szobalány „hanyatt is dőlt előttem szemtelenül, ugyan elváltozott, halványodott bujaságában, s hívott; csak ketten bátorságos helyen voltunk; de én nem akartam”.
Segesváron egy „jó szabású szásznéhoz” ment el: „kezét szorítám, tenyerét vakarítám, s mondám, hogy szeressük egymást”, de a jóasszony félreértette az ifjú nemes buzgalmát, és gyümölccsel kínálta.
1659-ben már több szerencséje volt: Kolozsváron egy nemesasszony meglátogatta a Szamos melletti kertjében, s a filagória alatt „csók csecsén, orcáján sok volt, de le sem feküdt, egymás szemérmét nem láttuk, sem fogtuk, nem hogy Venus lett volna, pedig én úgy égtem mind az ágyban, mind itt a kertben, hogy a mag is elment tőlem”. 1660 őszén egy szép, ám férjezett, 18 éves fiatalasszony, miközben Bethlen a férjjel beszélgetett az asztalnál, „szemével, keze intésével, mejje tapasztásával és messze hányható csókkal oly hathatósan kezde beszélleni vélem (…), hogy mü felette nagy szerelembe esénk egymással”. Végül aztán ebből sem lett semmi: „ő azt izené, hogy ő kurva nem lészen, hanem ha elveszem, (…) elválik, s hozzám jő feleségül”.
„minden tisztátalan tapogatásra elmentünk”
Ezt követően, mint megtudjuk, „egy szoptató szász menyecskének a gyermeke szájában lévő csecsének tapasztásán kívül jámbor voltam sok esztendeig”. A kor nemesifjainak szokása szerint Európa számos országát bejárta: megfordult többek között Párizsban, Londonban, Amszerdamban, Hamburgban és Velencében is, ez utóbbiról úgy vélekedik, hogy „bűnnel felette teljes, kivált paráznákkal. (…) Én ugyan, Istennek hála, nem kurválkodtam, ha Velence is; de a szolgáim, kivált Istvándi István, minthogy az atyja gazdag ember lévén, sok pénzt adott volt néki, felette igen elvetemedett”. Istvándi nem lehetett kispályás: „Azon esküdt az az átkozott Istvándi, hogy az az ő Luciettája néha hajnalban, mikor ő a hasán munkában volt, meghallván az Ave Mariára szokott harangozást, mindjárt kapta feje alól az olvasót, és mondani kezdette”.
Londoni útja során azonban nem mondhatta el ugyanezt magáról. Elment „egy szerecseny király képe alatt való házhoz”, ahol elévitték a „spanyol bort, kanári szektet [csemegebort], kurvát kettesével”. Egyikük, egy 18 éves lány „szép vala. Evvel minden tisztátalan tapogatásra elmentünk mindketten. Más házba menvén, ágyba feküdt hanyattán, felfedvén magát; de (…) nem közösülék véle, egy dukatont adék néki. Én olybá tartottam, mintha meglött volna, mert ha ágyékával nem is, de vétkeztem kezével.”
Bár Bethlen Miklós, ahogyan Szerb Antal fogalmazott, „nemi életét egy pszichoanalitikus esetkönyv tárgyilagos részletességével adja elő”, az emlékiratok sok egyéb más kérdést is taglalnak. Szó van benne az idő természetéről, az öröklétről, a rabság viszontagságairól és a korabeli (erdélyi) eseményekről; de Zrínyi Miklós vadkan általi halálát is Bethlen írja le. Önéletírását 1710 januárjában fejezte be, és arra számított, hogy gyermekei, valamint második felesége, Rhédei Júlia számára szolgál majd okulásul. Ez utóbbiban tévedett: Rhédei Júlia 1716 februárjában elhunyt. Bethlen nyolc hónappal élte túl - Bécsben halt meg, 74 évesen.
Ha szívesen olvasnál még hasonló témában, ezt a cikket ajánljuk.
