Erdős Renée érzéki és merész hangú költőnőként indult, akinek köztudottan botrányos kapcsolata volt Bródy Sándorral. Katolizálása után a magyar írónő azonban éppen azt a női életpályát népszerűsítette könyveiben, ami ellen fiatalkorában tiltakozott.
„A férfiak védik a területeiket a nőktől. A régi nagy színésznők sokat meséltek neki arról, hogy hajdanában a színészek is ezt tették velük. Amikor még a színészet is új terület volt a nők számára. De ma már nem az. Csak az irodalom. Most ott zajlik ugyanez. És a nők vagy feladják a vágyaikat, és hagyják, hogy a férfiak fellakmározzák őket, vagy pedig hazugságra kényszerülnek. – Miféle hazugságra? – Vagy másoknak hazudnak, és titokban írnak, vagy maguknak, és nem írnak” – fogalmazza meg Menyhért Anna Erdős Renée – Egy szabad nő című regényes életrajzában a 20. század elején élő írónők dilemmáit. Pedig Erdős Renée az első nő volt a magyar irodalom történetében, akinek olyannyira sikerült betörnie a férfiak uralta irodalmi életbe, hogy meg tudott élni az írásaiból: 1899-től kezdve egészen a második világháború végéig szinte évente jelentek meg új könyvei: versek, regények, novellák.
Ehrenthal Regina 1878-ban született egy Győrhöz közeli faluban, sokgyermekes, ortodox zsidó családban. Szüleihez igen fagyos kapcsolat fűzte: édesapja soha nem mutatta ki szeretetét, még csak nem is köszönt neki, ha meglátta. Budapestre költözött, ahol a középiskola elvégzése után színinövendék lett. Nem bizonyult azonban kellőképpen tehetségesnek a színpadon – annál inkább meggyőző volt költői tehetsége.
Különféle leányálmok
Első kötetében (Leányálmok) még a századelőn élt fiatal lányoktól elvárt hangon szólalt meg. A kötetet pártfogója, Eötvös Károly (aki a tiszaeszlári vérvád ügyvédjeként országszerte, sőt még külföldön is elismert személy volt) adta ki. Erdős Renée azonban egyre kevésbé akart a jókislány-szerepnek megfelelni: kortársai figyelmét – és talán az utókorét is – merészen erotikus, a női szexualitásról szóló szövegeivel vívta ki. Verseiben akkoriban szokatlan nyíltsággal írt szerelemről, szenvedélyről, erotikáról; műveit lopva, titokban olvasták a kamaszlányok, akik soraiból próbálták kikövetkeztetni, mi vár majd rájuk a nászéjszakán, s hogy milyen is lehet a nagybetűs Szerelem.
Aztán ha látom ajakán a vágynak
Ébredő, derengő, piros mosolyát:
Árnyán a bűvös, nesztelen homálynak
Szívéhez simulok, úgy ölelem át.
Ajkát az ajkam megkeresi csókkal,
Hangtalan, hosszú csók, vágyó, reszketeg -
S fülébe súgom lágy szerelmes szókkal:
„Én uram, parancsolj, mondd, hogy mit tegyek”
Botrányhős vagy zseniális poétalány?
Mindez időnként a kritikusoknak is sok volt. „Szabad-e manapság egy nőnek oly féktelen hévvel szeretnie s szerelmét szabadon és nyíltan hirdetnie, anélkül, hogy a tisztes érzés meg ne botránkozzék benne?” – töprengett például a Budapesti Hírlap kritikusa, de mások se nagyon tudtak mit kezdeni ezzel a lírával. „Erdős Renée-t ugyanis – persze tisztán versei után ítélve – csak egy dolog érdekli széles e világon: a szerelem” – írták még róla, hozzáfűzve, hogy egyáltalán nem a plátói szerelemről van szó. Voltak aztán olyanok is, akik üdvözölték ezt a merész, női hangot az irodalomban: például Ady Endre, aki „ zseniális poétalány”-nak nevezte Erdős Renée-t (és aki Erdős Renée munkásságának alapos ismerője, Kádár Judit szerint igencsak sokat merített a költőnő lírájából).
Szenvedély után apácazárda
A testi szerelem és erotika mint fő téma azután uralkodott el, hogy Renée megismerkedett kora egyik legszebb férfijának tartott Bródy Sándorral. 1902-ben megjelent, Versek című kötetét Bródy rendezte sajtó alá, s mire kijött a nyomdából, már tombolt a szerelem a 24 éves, fekete hajú, fekete szemű, különös szépségű Erdős Renée és az elvált, ötgyerekes író között. Bródy azonban nem volt a hűség szobra, folyamatosan akadtak nőügyei, Erdős Renée pedig szenvedett ettől – így azt a módszert választotta, hogy féltékennyé teszi a férfit. Jelentkezőkből nem volt hiány: a társadalomtudós Jászi Oszkár, a mozgalmár Szabó Ervin, a kiadóvezető Pfeiffer Károly és az író Molnár Ferenc egyaránt szerepelt hódolói között. Ő pedig, hogy Bródyt ingerelje, efféle kijelentésekre ragadtatta magát:
„Nekem voltaképpen minden csinos férfi kell”, „Szeretném kitombolni magamat egy fiatallal.”
Számtalanszor szakítottak, de a végleges elválásra csak 1905-ben került sor. Bródyt megrázta, hogy Renée nem volt hajlandó feleségül menni hozzá, olyannyira, hogy mellbe lőtte magát. Túlélte, de mindent elkövetett, hogy volt szeretőjét ellehetetlenítse az irodalmi életben: a korábban mindenhol szívesen fogadott erotikus verseket egyre nehezebb volt publikálni. Erdős Renée idegösszeomlást kapott, és úgy döntött, egyszer s mindenkorra megszabadul érzékiségétől, amit valamilyen oknál fogva zsidóságával kapcsolt össze. Áttért a katolikus hitre, majd meg sem állt Olaszországig, ahol a Colle Ameno-i kolostorban lábadozott a szerelmi bánatból, és próbált megszabadulni vágyaitól.
Nem lett belőle szent, de próbálkozott
Ez csak félig-meddig sikerült: „Azt mondták, hogy asszony vagyok még mindig. Már szentnek kellene lennem és még asszony vagyok” – írta Finta Sándornak, akivel élénk levelezésben állt, és akivel a távolból egymásba is szerettek. Végül azonban nem hozzá, hanem a művészettörténész Fülep Lajoshoz ment feleségül. Néhány évig Olaszországban éltek, de nem volt tartós a házasság: két gyermekük születése után, 1918-ban elváltak. Hajdani, a nők testi vágyairól szóló verseit megtagadta, a miszticizmus felé fordult, regényeiben pedig éppen arról próbálta meggyőzni az olvasókat, ami ellen fiatalon tiltakozott: arról, hogy a nemi vágy a nőket az erkölcstelenség felé hajtja, valamint az örömtelen házaséletbe való belenyugvásról, „amelyet ő magában úgy hívott: a jövő útja, a kötelességek útja, az asszonyi elhivatás útja, s amelyről távolról, sugárzón integetett felé az eljövendő Szépség, a legnagyobb Feladat, a Megújhodás, a legfőbb ígéret – a GYERMEK”. Máshol így figyelmeztette olvasóit: „(…) légy tartózkodó, Dóra, akkor is, amikor már esetleg nem esik nehezedre ennek az ellenkezője. Vannak pillanatok, amikor a férfi szemérmetlenségre ragadja az asszonyt, de ezeket a pillanatokat azután a férfi nem felejti el.”
A legerotikusabb magyar írónő
Élete témáját, a női szexualitást azonban nem tudta teljes mértékben félresöpörni, nem tudott leszámolni a „legerotikusabb írónő” mítoszával. Akármilyen témához is nyúlt Erdős Renée, előbb-utóbb felbukkantak a vágyak, a testi szerelem, az extázis – többek között például az 1923-ban megjelent A nagy sikolyban, amely kimondva-kimondatlanul az első (és talán az egyetlen) regény a női orgazmusról: „Szeretem a férfit, nem azért, mert szép, nem azért, mert okos, mert tanult, mert zseniális, mert hősies, mert odaadó, nem azért.
Hanem szeretem, egyszerűen azért, mert csak ő tudja nekem adni azt a mámort, ami nélkül nem tudok élni!”
Könyvei több tízezres példányszámban keltek el, a szexuális tudatlanságban tartott középosztálybeli leányok körében nagyon népszerű szerző volt.
Kései évek
Erdős Renée 1926-ban, 47 évesen ismét férjhez ment, nála tíz évvel fiatalabb titkárához, majd hazatérve Rákoshegyen vásároltak villát, ott telepedtek le. Az írónő sokat dolgozott, ő volt az első nő, aki írásaiból meg tudott élni, később ezekre az évekre mint a legboldogabb időszakra tekint vissza. Hiába katolizált, a zsidóüldözések őt is utolérték: ebben az időszakban csak álnéven publikálhatott, a nyilas uralom idején bujkálnia kellett, ráadásul férje is elhagyta. 1945 után nem írt már: az új világrendben sem katolicizmusa, sem a női szexualitást tematizáló munkái nem számítottak értéknek. Csendesen, magányosan élte utolsó napjait. 1956-ban, 78 évesen hunyt el; háza, az Erdős Renée-villa ma múzeum. (A cikk fő forrásai: Menyhért Anna és Kádár Judit a szövegben linkelt tanulmányai.)
Ha egy másik magyar írónőről is szívesen olvasnál, aki titkos földalatti mozgalom vezetője volt, ezt a cikket ajánljuk.
