Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A második világháború után több autógyártó is azt gondolta, hogy az autózás jövőjét a nukleáris energia jelentheti. Meg is próbáltak atommeghajtású járművek kifejleszteni, ám különféle akadályokba ütköztek.
Hirosima és Nagaszaki a második világháború végén megmutatta, hogy milyen hatalmas az ereje a maghasadásnak. Ám az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az atomenergiát nem csak háborús célokra lehet használni – erre már az atombombák ledobása előtt is mutattak jelek, hiszen a világ első kísérleti atomreaktorát Szilárd Leó és Enrico Fermi 1942-ben építette meg Chicagóban, bebizonyítva, hogy megvalósítható a szabályozott láncreakció. Noha az első erőmű csak több mint tíz évvel később, 1954-ben épült meg az oroszországi Obnyinszkban, nem véletlen, hogy Eisenhower amerikai elnök már 1953-as híres beszédében (Atoms for Peace) az atomenergia békés felhasználásának lehetőségeit hangsúlyozta.
Mindezek után nem csoda, hogy a gazdaság és az ipar egyre több területén gondolkodtak el azon, miként lehetne még hasznosítani a nukleáris energiát a bombákon és az áramfejlesztésen kívül. Ennek köszönhető, hogy az 1950-es és 1960-as években több autógyártó is előrukkolt atommeghajtású járművekkel – vagy legalábbis tervekkel, modellekkel, nagyívű elképzelésekkel. Ezek mai szemmel nézve persze némiképp megmosolyogtatóak, hiszen tudjuk, hogy a nukleáris erőműveket nem sikerült ehhez megfelelő méretűre kicsinyíteni, és egyéb problémák is megoldatlanok maradtak. Ennek ellenére akkoriban valóban úgy gondolták, hogy a jövő közlekedésében nagy szerepe lesz az atommeghajtásnak.
Az űrautó
Az első nukleáris meghajtású autó, vagy ahogy akkoriban hívták ezeket: atomobil a Studebaker-Packard Astral volt, melyet a gyártó 1958 januárjában mutatott be. Azt igazán
nem lehet mondani, hogy a Studebaker a valóság kényelmetlen korlátai közé szorította volna a tervezők fantáziáját.
Az Astral egyetlen keréken gurult volna – egy giroszkóp segítette volna az egyensúlyozásban –, ám a levegőben és vízen is képes lett volna haladni. A kerék meghajtásához szükséges energiát vagy saját nukleáris motorja szolgáltatta volna, vagy pedig egy meg nem határozott forrásból sugározták volna a járműnek. Azok megnyugtatására, akik szerint problémákat okozhat, ha egy atommeghajtású autó karambolozik, a járművet egy erőtér védte volna az ütközésektől. Az Astral természetesen sosem készült el, csak egy életnagyságú modellt állítottak ki előbb a Indiana államban található South Bend művészeti központban, majd a New York-i Nemzetközi Autókiállításon.
A látogatók egyöntetű véleménye szerint a futurisztikus jármű roppant mód hasonlított A Jetson család című rajzfilmsorozatban látható repülő autóhoz.
A Ford tölthető csodája
Ugyanennek az évnek a februárjában rukkolt elő a Ford a saját ellen-elképzelésével, a Nucleonnal. Ők nem fáradtak életnagyságú modellel: az ötméteresre tervezett autó helyett csak egy majdnem kétméteres „prototípust” mutattak be. A gyártó reklámfüzetei alapján a Nucleon hátuljában, az ülések mögött helyezkedett volna el a maghasadással működő tápegység, amelyet mintegy 8000 kilométer megtétele után egyszerűen fel lehetett volna tölteni egy speciális töltőállomáson. A Ford már akkoriban sem tagadta, hogy a Nucleon nem reális elképzelés, ám abban bíztak, hogy az atomerőművek a jövőben egyre kisebbé válnak majd, előbb-utóbb lehetővé téve ilyen autók megvalósítását.
A nukleáris energia kompakt termelésének problémáján kívül a másik megoldandó akadály a sugárzás kérdése volt. Tudósok számításai szerint egy olyan autó, amely elegendő ólmot tartalmazna ahhoz, hogy megvédje utasait a sugárzástól, nagyjából 50 tonnás lenne – mintegy 25-szöröse egy átlagos autó súlyának.
Az oroszoknak sikerült
A Ford néhány évvel később még egy atomobilt tervezett: a Seattle-ite XXI-t, melynek a Nucleonéhoz hasonló méretű modelljét az 1962-es Seattle-i Világkiállításon mutatták be. Hat keréken gurult volna: hátul kettő, elöl pedig négy kormányozható volt. A jármű a kiállítás egyik legnagyobb attrakciójává lett – a tájékoztató füzet szerint vagy üzemanyagcellák, vagy pedig egy kompakt atomerőmű szolgáltatta volna a meghajtáshoz az energiát. Noha persze a Seattle-ite sem épült meg,
több újszerű ötlet azóta megvalósult belőle: például az interaktív számítógépes navigáció és fedélzeti komputer, valamint a négy kormányozható első kerék.
Az USA-n kívül is születtek tervek atomobilokra: például a francia Arbel Symétric 1958-ban. A tervek szerint nukleáris hulladék szolgáltatta volna az energiát, ám természetesen ebből a járműből sem lett semmi. Ellentétben az oroszok atommeghajtású autójával, amely a hírek szerint 1955-ben már működött, bár ezzel kapcsolatban felmerültek kétségek. Ahogy az amerikai „Car and Driver” magazin akkor szarkasztikusan megjegyezte: „A bejelentés egy olyan országtól származik, amely szerényen beismeri, hogy mindent feltalált… így nem keltett akkora izgalmat, mint amekkorát megérdemelt volna.”
Olvasd el, hogyan történt a világ első autóbalesete, nemsokkal azután, hogy feltalálták a járművet.
