Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kovács, Szabó, Varga, Molnár, Lakatos, Pap, Takács, Juhász, Mészáros, Szűcs, Kocsis, Pintér. Ezek a leggyakoribb, foglalkozást jelölő magyar vezetéknevek, amelyek a mai napig utalnak arra, hogy viselőik ősei mivel keresték a kenyerüket évszázadokkal ezelőtt. Mivel foglalkozott egy középkori településen élő kovács vagy mészáros? És milyen foglalkozást választhatott az, akit nem vonzott a fizikai munka? Cikkünkből kiderül.
A középkori európaiak túlnyomó többsége a földeken dolgozott. A szántás, vetés, aratás, a betakarítással kapcsolatos munkálatok meghatározták a középkori emberek életét. Akik viszont a városokban vagy kastélyokban éltek, vagy nem voltak teljesen kiszolgáltatva az időjárás és a földesúr szeszélyeinek, különböző foglalkozásokat űzhettek. Elgondolkodtál már azon, mivel keresnéd a kenyeredet, ha 4-500 évvel ezelőtt születtél volna?
Akik nem riadnak vissza a fizikai munkától: a kovácsok
A mezőgazdasági tevékenységen kívül talán a kovácsmesterség az, amely a legrégebbi gyökerekre tekinthet vissza. A kovácsoké volt az egyik legfontosabb munkakör a középkorban; jelentőségüket mutatja, hogy Európa minden országában előkelő helyen szerepel a „Kovács” a gyakori vezetéknevek listáján. Évszázadokon át fáradságos kézi kovácsolással állították elő a fémtárgyakat: szegeket, különböző szerszámokat, fegyvereket, páncélokat és a különböző dísztárgyakat. Egy idő után a kovácsok specializálódtak: egyesek csak késeket, mások csak páncélt vagy kardokat készítettek. A középkori városokban sokszor önálló utcájuk volt.
Vegánok hátrányban: a mészárosok
A mészárosoké is a legrégebbi hivatalos mesterségek közé tartozik: már 976-ból származnak Nyugat-Európából feljegyzések a hentesekről, az első céhet pedig 1272-ben alapították.
Munkájuk sok hulladékkal és kellemetlen szaggal járt, így a városok gyakran megszabták, hol végezhetik a tevékenységüket.
(Akárcsak a tímárok esetében, akik szintén rettenetes bűzben dolgoztak.) A hentesek és mészárosok általában egy meghatározott állatfajtára specializálódtak: sertés-, birka- vagy marhahúsra, baromfira ritkán, hiszen sokan tartottak szárnyast a háztáji gazdaságban. Voltak, akik a város piacán árulták portékájukat, de vigyázniuk kellett, hogy megfelelő minőségű hússal szolgáljanak: ha nem így történt, büntetésre és kiközösítésre számíthattak. Franciaországban az állatok belsőségeinek feldolgozására külön munkakör jött létre: a tripier-k feldolgozták és megfőzték a belsőségeket, amelyből pitéket vagy kolbászt készítettek a vásárlók.
Akiknek jó a kézügyességük: az ácsok
Az ácsok (akik sokszor egyben asztalosok is voltak) munkája is elengedhetetlen volt a középkori közösségek számára. Házakat építettek, bútorokat készítettek, és a tűzifa kivágása és eladása is az ő feladatuk volt. Sokszor a városon kívül, az árokparton éltek, mivel a közeli erdőkből beszerzett faanyagot a feldolgozásuk előtt az árokban tárolták és áztatták.
Középkori állatbarátoknak: solymászat
Felelősségteljes munka volt a solymászoké: a középkori nemesek és hölgyeik szívesen vadásztak sólymok segítségével, a ragadozó madarak tenyésztése, idomítása és ellátása viszont a solymász feladata volt. A sólymok beszerzése nem mindenhol bizonyult egyszerűnek, de a madarak presztízse olyannyira nagy volt, hogy sokszor még a lakomákra is magukkal vitték őket gazdáik.
Egy-egy fiatal, jól idomított sólyom ráadásul kiváló diplomáciai ajándéknak számított.
Solymásznak lenni tehát bizalmi és fontos állás volt: a madarak napi szinten igényelték az emberrel történő érintkezést és az odafigyelést, gondoskodni kellett speciális elhelyezésükről, és beszerezni a különféle kiegészítőket. Cserébe a solymászok egészen biztosan nem maradtak állás nélkül, hiszen a vadászat nemcsak élelmezési célt szolgált, hanem a nemesek kedvelt sportja is volt.
Művészek és mulattatók
Azok, akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy nem feltétlenül kellett fizikai munkával tölteni a mindennapjaikat, választhattak valamilyen szellemi foglalkozást is. A mulatni vágyó középkoriakat a vásárokban komédiások (csepűrágók) szórakoztatták, de zsonglőrök, kobzosok, énekesek is színesítették az előadóművészek sorát. Az igazán nagy urak természetesen saját udvarukban is tartottak egy-egy mulattatót vagy éppen lantost, aki megírhatta és megénekelhette hőstetteiket, így biztosítva, hogy a megbízó neve messze földre eljusson, és lehetőleg sokáig fennmaradjon. A művészek közül is sokan álltak egy-egy család vagy nemes szolgálatába: portrét festettek a családtagokról, vagy éppen a kastélyba szánt díszes kárpitot készítették.
A tudomány szolgálatában: a borbélyoktól az alkimistákig
A középkori borbély nemcsak a haj- és szakállvágáshoz értett, hanem őt hívták akkor is, ha valamilyen sebészi beavatkozásra volt szükség – a tanult orvosok ugyanis ódzkodtak a véres feladatoktól. A borbélyok fogat húztak, végtagokat amputáltak, eret vágtak vagy éppen beöntést adtak a betegeknek. Azok, akik nem riadtak vissza a tanulástól, a középkori egyetemeken csillagászatot, orvoslást, geometriát, aritmetikát, jogot, művészetet, zeneelméletet tanulhattak – bár ha valaki természettudományos pályára lépett, jobban tette, ha ügyelt a szavaira: a korszakban számtalan tudóst nyilvánítottak eretneknek, ami sokszor szó szerint a halálos ítéletet jelentette. Ugyancsak a természettudomány izgatta azalkimistákat is, akik a „bölcsek kövének” keresése közben sokszor véletlen tudományos felfedezéseket tettek. És mindig akadt egy-két pénzes uralkodó is, akit az arany iránti mohóság vezérelt, biztos megélhetést biztosítva ezzel az alkimistáknak.
