Gyerek- és fiatalkorunkból sokan emlékezhetünk „Osztyapenkóra”, az egykor Budapest nyugati határában, az M7-es autópálya bevezető szakaszánál található katonaszoborra, „aki” zászlóval integetett a Balaton felé autózóknak vagy köszöntötte a fővárosba érkezőket. De vajon kit ábrázolt a legendás szobor, akinek a gyerekek szívesen visszaintegettek, milyen történet húzódik meg a háttérben?
Kommunista legenda a mártír katona története
„Majd ha Osztyapenkó lépést vált” – válaszolták egykoron, ha valaki lehetetlent kért vagy kívánt, de a szobor arról is híressé vált, hogy annak tövében várakoztak az alkalmi fuvarral Nyugatra, a Balatonra utazni kívánó stopposok. A legendás szobor, melynek nevét a köznyelv többnyire hibásan ejtette, egy, a második világháborúban Budapest ostrománál elesett szovjet katona, Ilja Afanaszjevics Osztapenko emlékét őrizte az utókornak, akit a korabeli hivatalos propaganda hősnek és mártírnak kiáltott ki, a kommunista mítosz része lett, mint a nácizmus áldozatául esett humanista hős, a valóság azonban rácáfol a szovjetek által terjesztett verzióra.
Osztapenko 1904-ben született a mai Ukrajnához tartozó Szumi területen és a kelet-ukrajnai Gorlovka városban élt, ahol bányászként dolgozott és szakszervezeti funkcionárius volt (ha hihetünk a Kádár-kori hivatalos verziónak, egyetemre is járt), egészen 1942-ig, amikor behívót kapott a Vörös Hadseregbe. A fronton a 316-os lövészhadosztályhoz került, ahol – mivel kiválóan beszélt németül – feladatai közé tartozott a hadifoglyok vallatása és egyéb, az ellenséggel való kommunikációt érintő megbízatások. Osztapenko századosi rangban, az említett hadosztály politikai osztályának főinstruktoraként vett részt Budapest ostrománál, itt érte a halál 1944 decemberében.
December 29-én a szovjetek követeket, ún. parlamentereket küldtek a körülzárt városba, hogy átadják Rogyion Malinovszkij marsall megadásra felszólító üzenetét a Budapestet védő német erők főparancsnokának. Az első parlamentercsoport, melynek követe a később szintén hősi halottként tisztelt Steinmetz Miklós volt, Vecséstől indult dzsippel, aknazárra futott, és máig tisztázatlan körülmények között odaveszett, a második csapat, melynek tagjai Osztapenko, Nyikolaj Orlov főhadnagy, a hadosztály parancsnokának szárnysegédje és Jefim Gorbatyuk őrmester voltak, ezért inkább gyalog vágott neki az útnak Budaörs felől.
Baráti tűz végzett a szovjet katonákkal
A parlamenterek – akiknek érkezését jó előre bejelentették hangszórón a szovjetek – egy óra gyaloglás után, déli 12 körül elérték az ellenséges vonalat a Budaörs és Buda közötti országúton, és találkoztak a németekkel, akik bekötötték a szemüket, 20 percet gyalogoltatták, majd autóba tették őket. A követeket az ezred parancsokságára vitték, ahol a rangidős tiszt, egy alezredes fogadta a csoportot, az ultimátumot azonban nem volt hajlandó átvenni, inkább hosszas telefonbeszélgetést folytatott a feletteseivel. A beszélgetésből visszatérve közölte a szovjet katonákkal, hogy felsőbb utasításra nem fogadhatja sem őket, sem az ultimátumot, melyet bontatlanul visszaadott, Osztapenkót és társait pedig, ismét bekötött szemmel, visszakísérték a találkozási pontra (amely nagyjából egybevág az Osztapenko-szobor későbbi helyével).
Kísérőik vezetője, egy német őrmester figyelmeztette a szovjeteket, várjanak a saját táborukba való visszatéréssel. Ugyanis az ezredparancsnokságon a vártnál jóval több időt töltöttek el, ezalatt lejárt a követek fogadása miatt elrendelt ideiglenes tűzszünet, és újra dörögni kezdtek a fegyverek. Hiába volt a figyelmeztetés, Osztapenko hajthatatlannak bizonyult, és társaival azonnal útnak indult visszafelé – a sietség oka talán a Vörös Hadseregben uralkodó „szokásrend” lehetett, melynek értelmében a századost akár agyon is lőtték volna, amiért gyanúsan sok időt töltött el a német frontvonal mögött.
A három szovjet katona botor módon besétált egyenesen a tűzvonalba, ahol saját bajtársaik bombái repültek feléjük; Osztapenkón az egyik gránátrepesz halálos sebet ejtett, két társa azonban túlélte a támadást, és sikeresen visszatért a táborba. Ugyan több szemtanú is állította, hogy a századossal a Vörös Hadsereg gránáttámadása végzett véletlen, tragikus balesetként, a valóságot előszeretettel megmásító szovjet propaganda mártírt faragott alakjából, és azt kezdte híresztelni, hogy Osztapenkót a németek gyilkolták meg barbár, embertelen módon.
Kádár János is fogadta Osztapenko lányát
A kommunista mitológia hősi halottjává lett szovjet–ukrán századost megörökítő szobrot, a Munkácsy- és Kossuth-díjas Kerényi Jenő alkotását 1951-ben leplezték le. A korabeli sajtó szerint „Osztapenko szovjet kapitányt (…) a német fasiszták orvul meggyilkolták. (…) Kezében jól láthatták a fehér zászlót – magasra tartotta –, mégis megölték… (…) A szobor Osztapenko kapitányt a halálos lövés pillanatában ábrázolja, (…) a halált Osztapenko zászlót tartó kezében, szinte összemerevült, összeszorított öklében fejezi ki. Másik kezével egy rendkívül szabad, kötetlen mozdulattal visszafelé int, segítséget kérve, de egyben lelkesítve, harcra buzdítva. Nem tragédia, hanem szenvedélyes, lelkes pátosz a mű tartalma.”
A szobrot az 1956-os forradalom idején – a hírhedt Sztálin-szoborhoz hasonlóan – ledöntötték, később azonban visszakerült eredeti helyére, és egészen 1992-ig ott állt, ezt követően sok más társával együtt a XXII. kerületben található Memento Parkban lelt új otthonra. A kommunista kultúrpolitika által fűtött Osztapenko-kultuszt jól érzékelteti, hogy a „hősi halott” lánya, Valentyina – aki édesanyját szintén elvesztette a háború alatt, és gyermekotthonban nevelkedett – katonatiszt férjével és lányával többször is Magyarországra látogatott, és ünnepélyes fogadtatásban részesült; 1975-ben, a háború lezárásának 30. évfordulóján Kádár János személyesen fogadta a családot, és adta át jókívánságait.
