Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mesés vagyonért vágtak bele a legtöbben abba a törvényen kívüli életbe, ami a kalózok osztályrésze volt, de azokra a körülményekre, melyek közt a hajókon tengődtek, ők sem számíthattak.
A filmekben a kalózokat sokszor ábrázolják rettenthetetlen hősként, szabadságkereső kalandorokként, akik titkos kincsek után járják halálfejes lobogó alatt a végtelen tengert. A fél szemüket fekete kendővel bekötő vagy éppen falábon a fedélzeten imbolygó kalózok élete a valóságban inkább nyomorúság, kétségbeesés és gyilkosságok végtelen láncolata volt.
A veszély sem mindig a tengeren leselkedett rájuk: katasztrofális higiéniai viszonyok, alultápláltság, és mindenre elszánt társaik egyaránt fenyegették az életüket.
Gazdagság helyett nélkülözés és nyomor volt az életük
A kalózkodás már az ókortól kezdve megkeserítette a hajósok mindennapjait, és napjainkban is problémát jelent, például Szomália partjainál, a Malaka-szorosban vagy a Guineai-öbölben. A leghíresebb korszak – amit „aranykornak” neveznek, noha a kalózok többsége számára a valóságban sosem jött el az aranykor – a 17–18. században volt, amikor a Karib-tenger partjainál számtalan kalózhajó állt lesben.
Aki kalóznak állt, többnyire a gyors, ám törvényen kívüli meggazdagodásban reménykedett, néhány kivételtől eltekintve azonban nélkülözés és nyomor jellemezte mindennapjaikat.
Nagy többségük hamarabb halt meg szifiliszben, skorbutban, esett el harc közben, vagy lett gyilkosság áldozata, mint hogy meggazdagodhatott volna.
Az édesvíz kincset ért
A kalózhajó fedélzetén az időjárási viszontagságok állandóan gyötörték őket. Az égető napsütés miatt mindennapi veszélyt jelentett a leégés, a hőguta és a kiszáradás. Télen, északabbra pedig a fagyás és a kihűlés fenyegette a tengeri haramiák életét. Édesvíz csak korlátozott mennyiségben állt a rendelkezésükre, az is gyakran poshadt volt, és leginkább a főzéshez tartogatták.
Ha mosakodni kívántak – ami nem fordult elő túl gyakran –, kénytelenek voltak tengervizet használni, ami kimarta a bőrüket.
A tengerben nem szívesen fürödtek: féltek a tengeri szörnyektől és a vízbe fulladástól. Érthető módon ruháik kimosására sem pazarolták a drága ivóvizet, így gyakran hónapokig ugyanazt a ruhát viselték, amelynek szövetébe verejték, vér és egyéb testnedvek is beleszáradtak. Szappanhoz legfeljebb akkor jutottak, ha bálnavadászhajón ütöttek rajta, de akkor sem valószínű, hogy túl sokat bajlódtak volna vele.
A fogmosás abban az időben a szárazföldön sem volt még elterjedt; így legjobb esetben is csak rágópálcikákat használtak, hogy megtisztítsák a fogaikat. Ami a mellékhelyiséget illeti, ez mindössze néhány deszkába vágott lyukat jelentett, ezek többnyire a hajó orrában helyezkedtek el. A tengervíz gondoskodott a többiről – bár a kalózok ebben a tekintetben még így is jobban jártak, mint a városlakók, akik szintén katasztrofális higiéniai viszonyok közepette éltek a korszakban. Ha vihar volt, előkerült az éjjeliedény (vagy erre a célra használható alkalmatosság), aminek tartalmát a vízbe ürítették, ha az időjárás jobbra fordult.
A hajóféregre figyelni kellett
A kalózok napjaik nagy részét a hajó takarításával töltötték. A fedélzet súrolása, a hajó javítgatása, valamint fegyvereik és kardjaik tisztogatása napi elfoglaltságot jelentett számukra. A kapitány néhány havonta kikötött egy biztonságos helyen, ilyenkor az oldalára billentették a hajót, hogy a fenekét kívülről is meg lehessen tisztogatni. Az élősködők, rákok és különböző puhatestűek eltávolításától azt remélték, hogy a hajóféregnek nevezett élősködő sem fog bejutni a faszerkezetbe, ez ugyanis komoly károkat tudott okozni a fában, akár a hajó elsüllyesztését is eredményezve.
A sebészek fő feladata az amputáció volt
A kalózhajókon gyakoriak voltak a sérülések: akár csatában, akár valamilyen verekedésben vagy balesetben sérültek meg, jó hasznát vették a gyógyszeres ládának, amiből minden hajón volt egy. Ebben különböző kenőcsöket, balzsamokat, és különféle, sebészeti beavatkozáshoz szükséges felszereléseket tároltak. (Egy 18. századi kalózkapitány, Fekete Szakáll orvosi ládája Észak-Karolina partjainál került elő, hasonló felszereléssel. Ő egyébként rémtettein kívül arról vált híressé, hogy lassan égő kanócokat erősített az arcszőrzetébe, és meggyújtotta őket, hogy még félelmetesebbnek tűnjön.)
Néha sebészek is szolgáltak a kalózhajókon, akik nem önszántukból vállalkoztak erre a feladatra: vagy erőszakkal kényszerítették őket, hogy a kalózok szolgálatába álljanak, miután zsákmányul ejtettek egy hajót, vagy pedig újoncokat bíztak meg a feladattal és tanítottak ki.
A sebészet leginkább az amputációt jelentette, amit mindennemű érzéstelenítés nélkül végeztek – legfeljebb egy kis rum segíthetett valamennyit, már ha maradt a hordóban. A borotválást és a hajvágást is a sebészek végezték, hiszen ez kívánt némi kézügyességet az imbolygó fedélzeten.
„Kalózdiéta” kígyóval és teknősbékával
Ami a kalózhajó menüjét illeti, az meglehetősen egyhangú volt. Elsősorban olyan élelmiszereket igyekeztek szerezni, amelyek kevéssé voltak romlandók: kétszersült, szárított hús és alkohol jelentette a „kalózdiéta” alapjait, ezt alkalomadtán kiegészítették különféle elejtett madarakkal vagy teknősökkel, de nem vetették meg az osztrigát és a kígyót sem. Az asztali modor is hagyott maga után kívánnivalót: összeverekedtek a jobb falatokon, vagy ellopták egymástól az ételt.
Kihullottak a fogaik a skorbut miatt
A kalózok, mint általában a tengerészek, kevés zöldséghez és friss gyümölcshöz jutottak hozzá. A nem megfelelő C-vitamin-bevitel skorbutot eredményezett, ami a fogaik elvesztésével végződhetett. William Clowes tengeri sebész szerint ennek eredményeképpen „ínyük egészen a fogaik gyökeréig elsorvadt, arcuk feldagadt, fogaik meglazultak, leheletük bűzös volt”. A vérző fogíny és a nehezebb sebgyógyulás miatti üszkösödő végtagok pedig a betegség előrehaladott stádiumát jelentették – ami megint csak amputációt jelentett a szerencsétlen kalóz számára.
A skorbut a 15. és 18. század között kétmillió tengerész halálát okozta.
Élősködők és betegségek kínozták őket
A kalózok éjjelente összezsúfolódtak a levegőtlen kabinokban, gyakran patkányok társaságában. A zsúfolt fedélzeten a betegségek is gond nélkül terjedtek, például a vérhas, a kanyaró vagy a himlő.
De a szifilisz és a malária is sokszor végzett a tengerészekkel, és az élősködők szintén megkeserítették mindennapjaikat.
John Esquemeling a 17. században kalózkodott a karibi térségben, és visszaemlékezéseiben beszámolt arról, hogy különféle méretű szúnyogoktól szenvedtek, amelyek marása kisebb fekélyeket okozott a bőrükön. De a patkányok, tetvek és bolhák jelenléte is mindennapos volt, ami ellen füstöléssel igyekeztek védekezni.
Matelotage, a kalózok „házassága”
A kalózok között nem volt ritka a testi kapcsolat sem, ennek még külön elnevezése is volt: matelotage. A matelot francia eredetű szó, jelentése „tengerész” – egyébként ebből ered az angolban ma is használatos mate („haver”) szó.
Ha a 17. században vagy később a tengerészek egymásra mint matelot-ra hivatkoztak, mindenki tudta, hogy partnerüket értik alatta.
Általában nagy volt a korkülönbség a felek között, az idősebb férfiak sokszor választottak tinédzserkorú fiúkat matelot-nak. A matelotage jelensége olyannyira elterjedt volt, hogy hivatalosan is megpróbáltak fellépni ellene, különböző eszközökkel: 1645-ben a francia kormány például Tortuga szigetére küldött néhány száz prostituáltat, abban a reményben, hogy az arrafelé garázdálkodó kalózokat jó útra térítik. A vállalkozás csak félig járt sikerrel: a kalózok afféle közös prédának tekintették a prostituáltakat, de egymással továbbra is folytatták korábbi gyakorlatukat. Mi több, a matelot-k esetenként még gyűrűt is cseréltek, hogy összetartozásukat kimutassák, halál esetén pedig az íratlan törvények szerint a matelot megörökölte partnere vagyontárgyait. Ez, ha valaki kalóznak állt, elég hamar bekövetkezett: legtöbben a negyvenedik évüket sem érték meg.
