Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Magyar és nápolyi királyként, illetve akháj fejedelemként töltött be vezető szerepet a legrövidebb ideig trónon lévő uralkodónk. A Kis Károlynak is nevezett II. Károly magyar király története gyors, és szomorú véget ért.
Nagy Lajos király unokaöccseként látta meg a napvilágot Károly Itáliában. Az Anjou család döntése értelmében tíz esztendős korában magához vette a magyarok királya, hogy elhunyt apja helyett folytassa nevelését.
Károly tehetséges hadvezérré vált Nagy Lajos udvarában, majd saját jogán uralkodóvá is, 1371-től Dalmácia és Horvátország hercegeként irányított a déli végeken.
Nápolyi királyként kezdte uralkodói működését Károly
1381-ben a nápolyi koronát is megszerezte, miután VI. Orbán pápa megfosztotta Nápolyi Johannát trónjától. Johanna volt az, aki évtizedekkel korábban Károly ellenszegülő apját bebörtönözte. Amikor a pápa fegyveres segítséget kért a magyar királytól, Nagy Lajostól, az azonnal hadba rendelte a magyar katonákat, és
bosszút állt unokafivéréért, a trónt pedig unokaöccsének, Károlynak adta.
1382-ben elhunyt Nagy Lajos király, három kiskorú lánygyermeket hagyva maga után. Felesége, Erzsébet királyné lett a régens, aki legidősebb lányuk, Mária nevében uralkodott a magyar rendek folyamatos ellenállása mellett. A nemesek ugyanis nem szívlelték a női uralkodót, mindenáron meg akarták házasítani Máriát, hogy megszabaduljanak az anyjától. Egyúttal
azt is remélték, hogy a fiatal lány helyett majd férje veszi magára az uralkodói terheket.
Feleségét és fiát is otthagyta a magyar trónért Károly
A főurak egyik csoportja Luxemburgi Zsigmondot, a brandenburgi őrgrófot látta volna szívesen a magyar trónon, mások a francia király öccsét támogatták. A délvidéki nemesek azonban még emlékeztek a fiatal lovagra, aki a horvát területek kormányzó hercegeként igencsak jó munkát végzett egykor, és követeket küldtek Nápolyba Károlyhoz. Ekkor már nem merült fel a házasság gondolata, hiszen a nápolyi király már frigyre lépett, és fia is született, egyszerűen lecserélték volna az anyja által irányított Máriát Károlyra.
Miután elfogadta a magyar urak felkérését, fiát és feleségét Nápolyban hagyva Károly elindult Magyarországra, hogy a magyar koronát megszerezze magának. Mária ekkor már jegyben járt Luxemburgi Zsigmonddal, aki azonban inkább távozott a Károlyt támogató csoportokat látva. Károly azt tervezte, hogy saját fiához, Lászlóhoz adja hozzá Nagy Lajos király árván maradt leányát, a magyar királynőt, Máriát. A régensként kormányzó Erzsébet azonban Károly minden igyekezete ellenére sem nézte jó szemmel, hogy közeledik a koronázás napja, s a háttérben saját hatalmát kívánta bebiztosítani.
Károlyt a nemesek döntése értelmében 1385. december 31-én magyar királlyá koronázták.
Egy várért cserébe vették el a király életét
55 nappal később éppen Erzsébetnél és Máriánál vendégeskedett az uralkodó, ez okozta vesztét. A korábbi régens Gimes várát és a hozzá tartozó uradalmakat kínálta fel Károly későbbi gyilkosának, a pohárnok Forgách Balázsnak. A szolga elfogadta a vérdíjat, és a tanácskozás közben, Garai Miklós nádor szeme láttára kettészelte az uralkodó fejét. Megdöbbentő módon Károly életben maradt.
„Károly király nem roskadt le súlyos sebében: de felugrott szerencsétlen ültőhelyéből s ingatag léptekkel, támolyogva kiment; a padozaton hosszú vértócsa mutatta nyomát. Ilyen állapotban ért szobájába, ahonnan még épségben távozott”
– áll a Thúróczy-krónikában. Nem jutott azonban messzire. Az összeesküvésben részt vevők Károly lakosztályából, olasz testőrségének védelme alól hurcolták el a vérző fejű királyt Visegrádra, ahol vagy sebesüléseibe halt bele, vagy megmérgezték. Garai és Forgách a tettét azzal magyarázta, hogy a pápa kiátkozta a magyar királyt. Mindketten meglakoltak azonban a gyilkosságért: a délvidéki urak egy lázadás során kivégezték őket. Luxemburgi Zsigmond, Mária korábbi jegyese pedig visszatért Magyarországra, és elfoglalta a trónt, immár ellenállás nélkül.
Ha kíváncsi vagy, mennyit tudsz a magyar királyokról, ezt a kvízünket ajánljuk neked.
