Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
1526-tól kezdve afrikaiak milliói, becslések szerint akár 10 millió ember érkezett az Újvilágba, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták őket, egész életükön át. Az út, amíg eljutottak Amerikába, szintén pokoli volt.
Olaudah Equiano mindössze 11 éves volt, amikor fegyveres férfiak felégették a falut, ahol addig családjával élt. Elszakították a szüleitől, láncra verték, és „borzalmas külsejű, vörös arcú és hosszú hajú fehér férfiak” (akikről azt hitte, nem emberek, hanem rossz szellemek) vonszolták fel egy rabszolgahajó fedélzetére. Olaudah egyike volt annak a több mint 10 millió afrikainak, akik borzalmas körülmények között keltek át az óceánon egy rabszolgaszállító hajón – és egyike azon keveseknek, akik felszabadulásuk után megírták rettenetes tapasztalataikat.
Rabszolgasors
Az első, afrikaiakat szállító rabszolgahajók a 16. században érték el Amerika partjait. Nem tudjuk már, kinek az ötlete volt, hogy az afrikai gyarmatokról szállítsák az emberi munkaerőt az Újvilágba – az európaiak számára viszont hamar kiderült, hogy az amerikai őslakosok nem alkalmasak a kemény fizikai munkára: azok, akik nem vesztették életüket az gyarmatosítókkal vívott csatákban, sokszor a behurcolt betegségekben haltak meg.
Noha a rabszolgaság szinte egyidős az emberiséggel, az ipari forradalom előtt a rabszolgákat nem alkalmazták tömegesen, inkább a ház körüli munkákban tartottak rájuk igényt. Az Újvilágban létesített gyapot-, cukornád- és dohányültetvények azonban rengeteg fizikai munkát kívántak, a kereslet pedig egyre nőtt.
Saját népük tagjait adták el
Az európai kereskedők és az afrikai bennszülöttek leggyakrabban Nyugat-Afrikában, a mai Szenegál és Angola között húzódó területen találkoztak. Eleinte az európaiakat az arany és a különböző fűszerek érdekelték, de csakhamar megtapasztalták, hogy foglyokat is vásárolhatnak. A gyarmatosítók olykor saját maguk is próbáltak fegyveres úton rabszolgákat zsákmányolni, de nem mindig jártak sikerrel. Az afrikai uralkodók viszont a háborúban ejtett foglyokat és sokszor saját népük tagjait is eladták az európaiaknak, az úgynevezett Rabszolgaparton, azaz a mai Togo, Benin és Nigéria nyugati részén, a Guineai-öböl partján. Rabszolgából pedig soha nem lehetett elég: hamarosan az afrikai rabszolga-kereskedők portyáztak a part menti (vagy akár távolabbi) törzsek területén, felgyújtották kunyhóikat, és akit elfogtak, eladták az európaiaknak.
Sokan fehér embert sem láttak még
A foglyokat egymáshoz láncolták, majd a part menti városokban gyűjtötték össze őket.
Különböző törzsekből származó, különböző nyelvet beszélő rémült embereket, akik közül sokan az óceánt és fehér bőrű embert sem látták még életükben, olyan hajót pedig egészen biztosan nem, amelyre akaratuk ellenére fel kellett szállniuk.
Levetkőztették és megvizsgálták, majd a hajó rakterébe zárták és ismét egymáshoz bilincselték őket.
Nyomor és bűz a raktérben
A rabszolgákat szállító hajókat néhány száz ember szállítására tervezték, de a profitéhség már akkor is embertelen bánásmódra sarkallta a rabszolga-kereskedőket: túlzsúfolták a hajókat, és az afrikaiak rendkívül kis helyen, egymás hegyén-hátán nyomorogva keltek át az óceánon. A foglyok gyakorlatilag megfordulni sem tudtak, kezükön-lábukon sebek képződtek a bilincstől, ezek sokszor elfertőződtek a nyomorúságos körülmények között.
A fullasztó hőségben, rettenetes bűzben, saját mocskukban utaztak, naponta egyszer-kétszer engedték fel őket a fedélzetre, néhány percre – de csak akkor, ha jó idő volt.
Olaudah Equiano leírja, hogy olyan bűzt érzett, mint soha addig életében. Bármennyire éhes is volt, nem tudott enni, és azt kívánta, bárcsak a halál jönne el érte.
Büntették őket, ha lázadni próbáltak
Azok a foglyok, akik ellenszegültek a legénység tagjainak (például visszautasították az ételt, ami többnyire babból, sózott húsból és kenyérből állt, vagy szökni próbáltak), kemény büntetésre számíthattak. Ha valaki nem akart enni, a legénység tagjai erőszakkal táplálták: egy speculum oris nevű eszközön át juttatták a torkába a táplálékot. Aki lázongott vagy szökni próbált, kegyetlenül megkorbácsolták. A szökés egyébként is lehetetlen volt: a hajó oldalához hálót rögzítettek, ha valaki levetette magát a mélybe, abba gabalyodott bele, majd visszavitték és megkorbácsolták.
A hét-nyolc hétig tartó utazás alatt a katasztrofális higiéniai körülmények miatt sokszor törtek ki járványok a foglyok között. Leggyakrabban a vérhas szedte áldozatait (egy korabeli hajóorvos szerint ilyenkor a fedélzet leginkább egy vágóhídra hasonlított), de sokan haltak meg a skorbut, az influenza, a kanyaró, a malária vagy a himlő következtében is. Becslések szerint a rabszolgák 15%-a vesztette életét útközben, az ő testüket a tengerbe vetették.
Az út vége
Ha az időjárás engedte, a foglyokat felengedték a fedélzetre, hogy mozogjanak, esetleg meg is tisztálkodhattak, de rossz idő esetén ott maradtak bezárva a raktérben. Tíz nappal az út vége előtt a bilincseket leszedték a férfi rabszolgákról (a nőket ritkábban bilincselték meg, viszont ki voltak téve a legénység erőszakoskodásának), hogy annak nyomai eltűnjenek. Szakállukat, hajukat leborotválták, sebeiket ezüst-nitráttal kenték be. (Mindezt nem emberbaráti szeretetből, hanem azért, hogy a lehető legjobb áron adják el őket.)
Végül a tengerészek pálmaolajjal dörzsölték be az afrikaiakat, hogy a bőrük sima és csillogó legyen.
A hetekig, hónapokig tartó utazás után ezek a hajók legtöbbször az Antillákon vagy Brazília partjainál kötöttek ki. Olaudah Equiano így emlékszik vissza a megérkezésre: „Azt hittük, ezek a csúnya férfiak meg fognak bennünket enni. Reszkettünk, rettegtünk tőlük, és félelmünkben annyit kiáltoztunk, hogy a fehérek hoztak az ültetvényről néhány öreg rabszolgát. Ők elmondták nekünk, hogy dolgozni fogunk.” A szárazföldön felsorakoztatták őket, és dobpergés közepette kezdetét vette a rabszolgaárverés: a vevők tülekedtek, hogy kiválasszák a legerősebb afrikaiakat, a családtagokat elszakították egymástól, és megkezdődött monoton életük, amelyben sokszor szó szerint halálra dolgozták magukat.
Ritka kivétel
Olaudah-nak szerencséje volt: mivel betegen megengedték neki, hogy viszonylag sok időt töltsön a fedélzeten, elleshette a tengerészek munkájának csínját-bínját. Végül egy hajóskapitány vásárolta meg, maga is tengerésznek állt, és 24 évesen megválthatta a szabadságát. Csatlakozott a rabszolgák felszabadítását célul kitűző abolicionistákhoz, és 1789-ben megjelentette önéletrajzát, amely olyan népszerű lett, hogy élete folyamán kilencszer adták ki.
