Benjamin Franklin Amerika egyik legfontosabb hőse, polihisztor, államférfi, diplomata, feltaláló, író, természettudós, nyomdász, az Egyesült Államok Függetlenségi nyilatkozatának megszövegezője és egyik aláírója volt.
Ha még nem lenne elég, Franklin – aki egy szegény, szappan- és viaszfőző család tizenkettedik gyermekeként látta meg a napvilágot – megreformálta az egész amerikai postát, filozófiai társaságot alapított, Philadelphiában megalapította az első önkéntes tűzoltóságokat, emellett Amerika első közkönyvtárát, a Pennsylvaniai Egyetemet, felfedezte a villámhárítót, a bifokális szemüveglencsét és a rugalmas katétert. Ki gondolta volna, hogy olyan szinten érdekli minden, ami csak létezik a világon, hogy a szellentést is megvizsgálja, sőt annyit elmélkedik rajta, hogy egész esszét szentel neki, Levél a Királyi Akadémiának a szellentésről címmel?
Azt azért tegyük hozzá, hogy az 1781-es tanulmány jó nagy részben tartalmaz iróniát. Franklint őszintén felháborította, hogy annak idején csupa olyan dolgot vizsgáltak tudományosan, ami elrugaszkodott a mindennapi élettől, így a probléma megoldása sem hozhatott gyakorlati hasznot. Keresett hát egy nagyon is emberközeli témát. S ha már talált, vérbeli tudóshoz méltóan írta le pontos megfigyeléseit.
Franklin elmélkedései a szellentésről
Nemcsak leírta, hogyan képződnek gázok a belekben, de a szagokkal is foglalkozott, minden téren. Leírta például, hogy a spárga még a vizeletet is rossz szagúvá teszi, míg a terpentin épp ellenkezőleg. Innen indított egy érvelést, miszerint egy olyan gyógyszer értéke, amely jó szagúvá tenné a bélgázokat, felülmúlná a tudomány legnagyobb eredményeit. Végül néhány szójátékkal zárta mondandóját – kijelentve, hogy ha gyakorlatiasságról van szó, akkor Arisztotelész, Newton, Descartes és mások felfedezései „alig érnek egy fingot (eredetiben fart-hing)”.
A gyógyszer, amit azóta sem találtak fel
Legfőbb célja persze nem a szellentés teljes körű biológiai leírása volt, hanem az, hogy ösztönözze a Brüsszeli Királyi Akadémiát arra, hogy felfedezzen „valamilyen egészséges és nem kellemetlen gyógyszert, amelyet közös ételeinkhez vagy szószainkhoz keverhetünk, és amely a testünkből származó természetes szellőkibocsátást nemcsak nem sértővé, hanem kellemes illatúvá teszi” – írja Franklin a leggyakrabban csak Fart Proudly címen emlegetett esszéjében.
Miért vagyunk ilyen büdösek?
A frusztrált Franklin az egészet persze dühében írta, és esze ágában sem volt valójában elküldeni az Akadémiának. Ám ha már ilyen szépen megírta, néhány barátjának, köztük Joseph Priestley brit kémikusnak és Richard Price filozófusnak mégis elküldte, így maradhatott fenn az utókor számára. Bár magát a célt még a mai napig nem tudta elérni egyetlen tudós sem: hogyan lehetne mérsékelni az emberi testből előtörő gázok rossz szagát? Bár olyan gyógyszert már gyártunk, ami képes csökkenteni a belek gázképződését és a puffadást, a szagokkal nem tudunk mit kezdeni.
Annyit már megfigyeltünk, hogy a hidrogén-szulfidot tartalmazó élelmiszerek – ilyen a bab, a hagyma, a karfiol, a kelbimbó, a brokkoli és a tejtermékek – aránytalanul nagy mértékben hozzájárulnak a rossz szagokhoz. A magas rosttartalmú ételek is hasonló hatással bírnak, mivel sok időt töltenek az emésztőrendszerben, ahol idővel erjedni kezdenek. Ha kénes bukét észlelünk, annak is oka van: a legtöbb zöldség kénalapú, így az általunk termelt végtermékben is érezhetjük a záptojásra emlékeztető szagot. A rossz szagok hátterében állhat még székrekedés, antibiotikumkúra, de fel nem ismert ételérzékenység is, ami az emésztést még szagosabbá teszi.
