Noha az európai kultúra bölcsője, ahogy mondani szokás, az ókori Görögországban ringott, a demokrácia nem jelentette azt, hogy a nőknek is egyenlő jogok vagy lehetőségek jártak volna.
Annak ellenére, hogy az ókori görög istenek között számtalan női alak is létezett (gondoljunk csak Hérára vagy a tudomány istennőjére, Pallasz Athénére), neves filozófusaik bizony nem nyilatkoztak túlságosan elismerően a női nemről. A korabeli görög viszonyok között természetesnek számított, hogy a nők nem jártak iskolába, nem tanultak meg írni-olvasni; a népgyűléseken csak a férfiak vehettek részt, a nőket lefoglalta a háztartás és a gyerekek nevelése. Kivételek persze voltak: például a szépségéről messze földön híres hetéra, Aszpaszia, vagy a későbbi filozófusnő, Alexandriai Hüpatia.
Platón: a nők mindenben gyengébbek a férfiaknál
Platón Állam című művében már feltűnik az a gondolat, hogy a nőket is be lehetne vonni az állam körüli feladatokba. Akárcsak a nyájat őrző kutyák esetében – érvel a filozófus –, ahol a kanok és a nőstények ugyanolyan mértékben veszik ki részüket az őrzésből, hiszen attól, hogy a nőstény időnként szül, még ugyanúgy képes a nyájra vigyázni. Mielőtt azonban örömködnénk, hogy milyen haladó gondolatok fogalmazódtak meg az i. e. 4. században, ki kell, hogy ábránduljunk: noha Platón szerint a nők azonos oktatás esetén akár képesek is lennének egyéb feladatokat is ellátni a háztartásban való sürgölődésen kívül, hozzáteszi: a nők bizony mindenben gyengébbek egy kissé a férfiaknál.
Platón a Timaiosz című dialógusában az emberiség keletkezését úgy képzeli el, hogy az „első körben” még nem voltak férfiak és nők, hanem csak egyféle ember létezett. Később
„a férfiak közül azok, akik gyávák voltak, és igazságtalanul töltötték életüket, minden valószínűség szerint nőkké változtak második megszületésükkor”.
Hasonló gondolat jelenik meg Platón tanítványánál, Arisztotelésznél, aki szintén leginkább a férfi szerepének fontosságát hangsúlyozta: a nő, akárcsak a termőföld, befogadó és passzív jellegű, de hogy milyen növény kel ki, azt a mag fogja meghatározni. Ezért fontos a megfelelő feleség kiválasztása: a jó talajba vetett mag jobban kihajt, véli a filozófus. A születendő gyermekhez egyébként is az apa adja a „mintát”, az anya szerepe mindössze annyi, hogy eleinte méhében, majd a szülés után a karjában dajkálja magzatát.
Az ókori feleség engedelmes, mint a rabszolga
Arisztotelész kritikátlanul átvette Platón gondolatát arról, hogy a nő tulajdonképpen – félresikerült férfi. Pallasz Athénét kivéve természetesen, aki anya nélkül jött létre: kipattant apja fejéből. Arisztotelész egyenesen azt is kijelentette, hogy a jó feleség olyan engedelmes, mint egy rabszolga – a szolgáktól csak az különbözteti meg, hogy megvan benne a megfontolás képessége. Mivel azonban gyenge, rászorul férje védelmére, az ő irányítására.
A görögök számára tehát egészen nyilvánvaló volt, hogy egy nő kevesebbet ér, mint egy férfi, és ezt a mitológiájuk is megmagyarázta: Pandóra mítoszához tapadtak olyasféle asszociációk, mint később a keresztény kultúrkörben Éva alakjához. A csupasz, védtelen embereknek a teremtéskor semmi nem jutott, ám a Prométheusz nevű titán szíve megesett rajtuk, és nekik ajándékozta a tüzet és a mesterségeket. Az isteneknek ez nagyon nem tetszett, Prométheuszt egy sziklához láncolták, de nem csak őt büntették meg: agyagból létrehozták az első nőt, Pandórát, aki, miután kinyitotta a szelencéjét, rászabadította az emberiségre a bűnt, a betegséget és a halált. Hésziodosz, aki ezt a mondát elmeséli Az istenek születése című munkájában, nem fukarkodik a jelzőkkel Pandórát illetően: gaz csábítónak tartja, aki ráadásul hazug és hízelgő, de csáberejének a férfiak képtelenek ellenállni.
Kínai macsók
Tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy ez a férfiközpontú (azaz androcentrikus) világkép csak az európaiakra volt jellemző: az ókori Kínában a nőkre szintén csak a feleség- és anyaszerep várt. Konfuciusz például úgy vélte: az vezet a rendhez, ha a szerepeket nem bolygatjuk. „A fejedelem legyen fejedelem, az alattvaló legyen alattvaló, az apa legyen apa, a fiú legyen fiú” – vallotta a kínai gondolkodó, s bár nem tette hozzá, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ebből az is következik, hogy a feleség legyen feleség. „A feleség alá volt rendelve férjének, s a fiúszülés mellett teljes engedelmességgel, valamint különféle szolgálatokkal tartozott neki. Jellemző volt, hogy házasságától kezdve az asszony többé nem a maga, hanem a férje családjába tartozott: férje szüleinek tartozott engedelmességgel – még férje halála után is –, férje őseinek kellett áldozatokat bemutatnia, férje szüleit hosszabb ideig kellett gyászolnia, mint a sajátjait stb.” – írja Salát Gergely az ókori kínai nők szerepéről. Aki pedig úgy döntött, hogy nőként önállósítja magát, a közösség gyanakodva nézett rá, vagy kivetette. Konfuciusz szerint az a természet törvénye, hogy a nőket a férfiak uralma alatt kell tartani, s talán ezt hangsúlyozandó, azt is kijelentette:
„Száz nő sem ér annyit, mint egyetlen here.”
A feleségek hét típusa Buddha szerint
A mégoly békésnek tűnő Buddha is előítéletesnek tűnik olykor, ha a nőkről van szó. Állítólag úgy vélte, hogy ha nem engedett volna nőket csatlakozni a közösségébe, a tanításai ezer évig éltek volna, így azonban jó, ha ötszáz évig fennmaradnak. (Ebben tévedett.) Máskor a nők mindössze „kétujjnyi bölcsességét” kárhoztatta, mondván, hogy képtelenek felfogni a tanításait. Tanítása szerint a feleség feladata, hogy engedelmeskedjen a férjének, kedveskedjen neki, ne bosszantsa fel a saját vágyaival, sőt, keljen fel hamarabb, mint a férje – de térjen később nyugovóra.
A feleségeket Buddha szerint hét típusba lehet sorolni. Az első három típus sorsa a boldogtalanság:
- a pusztító feleségé, aki hanyag, lenézi a férjét, és más férfiakra is szemet vet,
- a tolvaj feleségé, aki elherdálja a családi vagyont,
- valamint a szerető-feleségé, aki lusta, ellenben uralkodik a férjén.
A következő négy típus viszont Buddha szerint reménykedhet a boldogságban:
- az anya-feleség, aki gondoskodó, együttérző és kedves,
- a nővér-feleség: ragaszkodó, szerény, és úgy engedelmeskedik férjének, mintha az a bátyja lenne,
- a barát-feleség, aki elkötelezett, barátságot és szeretet érez a férje iránt,
- végül a rabszolga-feleség, aki zokszó nélkül, mindenben engedelmeskedik a férjnek.
Noha nem fér kétség ahhoz, hogy a jól működő párkapcsolatnak éppúgy része a gondoskodás, mint a szeretet vagy az együttérzés; az első három típus pedig leginkább a bántalmazásnak felel meg, mégiscsak különös, hogy mindezek a kívánalmak és veszélyek kizárólag a nőkre vonatkoznak – a férjeknek valahogy nem volt szükség az osztályozásra. Az ókori társadalmakat meghatározó alá- és fölérendeltségi viszonyokvelünk maradtak csaknem kétezer évig: egészen a 20. század elejéig a nő fő feladata az volt, hogy a tűzhely mellől mentesítse a férfit, aki így magasabb rendű feladatokkal is foglalkozhatott.
