A magyar népi hiedelemvilágban − ahogyan más népek esetében is − rengeteg különböző jó és rossz szándékú fantázialény, szellem, rejtélyes teremtmény bukkan fel. Mit érdemes tudni a legnépszerűbb hazai folklórlényekről, akiktől ükapáink féltek? Mi a különbség a táltos és a garabonciás között, miért bolyong a bolygó mérnök?
Táltosnak születni kell
A magyar népi hitvilág egyik legfontosabb alakja a táltos volt, a természetfeletti képességekkel megáldott személy, akinek közvetlen kapcsolata van Istennel, és képes csodás dolgokat tenni, például befolyásolni az időjárást, meggyógyítani vagy éppen megbetegíteni másokat. Már az anyaméhben eldől, kiből lesz táltos, a kiválasztottak Jellel jönnek a világra, például már születésükkor fogakkal rendelkeznek, vagy valamelyik végtagjukon található eggyel több ujj (ezért gondolták egyes kortársai például Ady Endrét is táltosnak). A táltos viselkedése gyerekként is eltér átlagos társaitól, gyakran mutatkozik visszahúzódónak, szívesen mélyed el a gondolataiban, önfeledt játék helyett inkább a világ dolgain töpreng.
A táltosok életében a hetedik év bizonyul vízválasztónak, ha addig ellopják a fogát, nem fejlődnek ki különleges képességei. Egy másik hiedelem szerint ebben az életkorban az ősök szellemei három napra elrabolják, magukhoz veszik a gyereket, akit ez idő alatt szétszednek, majd újra összeraknak, ekkor jönnek elő a korábban nem tapasztalt természetfeletti képességek. Egyes vidékeken a leendő táltosoknak különböző próbákat kellett kiállniuk, Hajdú-Biharban például fa ágát-bogát, Nagyszalontán pedig létrát kellett megmászniuk.
A táltos általában könnyen felismerhető tollseprűjéről, esetleg szarváról, sámándobjáról − alakjában érdekes módon ötvöződik az ősmagyar pogány hitvilág és a középkori, újkori népi keresztény babonaság. A szomszédos területek táltosai felettébb szeretnek viaskodni egymással, ilyenkor tüzes kerekek, különböző színű lángok, ellentétes színű csődörök vagy bikák alakjában csapnak össze, a küzdelem nagy viharokat gerjeszt a környező vidékeken. A táltosok természetesen a jövőt is előre látják, így pontosan tudják, mikor és kivel fognak összecsapni.
Nem kedvelték túlzottan az egyetemistákat
Nem szabad összetéveszteni a táltost a garabonciással, aki hasonlóan ördöngös képességekkel bír, és szintén fogakkal jött a világra, de alapvetően negatív figura, és ártani próbál a naiv falusiaknak. A garabonciás szó az olasz gramanzia („bűbáj, ördöngösség”) szó magyarosított formája, a garabonciás diák alakja pedig a középkorban Európa-szerte felbukkanó vándor egyetemi diákok nyomán született. Ezek a világi örömöket kedvelő fiatal férfiak a korszakban legmagasabb szintűnek számító oktatásban részesültek, ezért tudományos műveltségüket az egyszerű parasztok fekete mágiának hihették, viselkedésük pedig gyakran hagyott kívánnivalót maga után.
A hiedelem szerint a garabonciások szegényes, gyakran rongyos öltözetben járják a vidéket, kezükben könyvet visznek − ez a bűvös könyv, melyet akkor érdemelnek ki, ha elvégezték a szükséges tizenhárom iskolát. Bekopogtatnak a parasztházak ajtaján, és tejet vagy tojást kérnek; ha megtagadják a kérésüket, bosszúból a könyv segítségével vihart, jégverést küldenek a vidékre, vagy sárkányt idéznek meg, és a hátán felrepülnek a falu fölé. A sárkány hosszú farka lesöpri a házak tetejét és tövestül kicsavarja a fákat. A garabonciás ellen legjobban harangozással lehet védekezni, de a falu kutyái is könnyen felismerik, és elzavarják az arrafelé ólálkodó ártó szándékú diákot.
A boszorkányoknak több fajtáját is ismerték
A boszorkányok már teljes mértékben negatív figurák, a táltosokkal ellentétben azonban nem öröklik természetfeletti erejüket, hanem különböző feladatokat kell teljesíteniük érte, például fekete macska húsából kell enniük. A leggyakrabban úgy lehetett valakiből boszorkány, ha egy másik boszorkány a halálos ágyán megfogta a kezét. A boszorkányok bármilyen alakot felvehettek, gyakran macskaként ólálkodtak a házak körül, emberként viszont nem lehetett megkülönböztetni őket másoktól, ezért különösen ébernek kellett lenni. Egyedül karácsonykor az éjféli misén, a Luca székére ülve lehetett meglátni a boszorkányokat, akiknek a fején ilyenkor megjelentek az egyébként láthatatlan szarvak.
A boszorkányok rendkívül rosszindulatú teremtményeknek számítottak, akik erejüket különböző rontó tevékenységekre használták: megsavanyították a tejet, szemmel vertek, az alvó emberből kiszívták a vért, elapasztották a marhák tejét, járványokat terjesztettek, és elpusztították a termést. A boszorkány rontása következtében keletkezett bajt csak ő maga vagy egy nála nagyobb hatalmú boszorkány képes helyrehozni; a boszorkányokat leginkább az állatalakjuk bántásával, elpusztításával lehet elűzni, sajnos ezért is váltak tömegestül az emberi kegyetlenség áldozatává a macskák a középkori Európában.
A boszorkányok szívesen gyűlnek össze bizonyos időközönként éjszaka, leggyakrabban a közeli dombokban, hegyekben, esetleg erdei tisztáson, ahová repülve érkeznek, és ahol önfeledten mulatoznak. Gyakran hoznak magukkal megbabonázott férfiakat, akiket megtáncoltatnak, vagy lóvá változtatják őket, és lovagolnak rajtuk. A boszorkánygyűlések népszerű helyszínének számított a hiedelem szerint a Gellérthegy és a Tokaji-hegy. Kevesen tudják, hogy a boszorkányoknak több különféle fajtáját ismerte a néphagyomány, a seprűn lovagló, állatok alakját felvevő strigákat és a rontás képességével rendelkező maleficákat.
Könyves Kálmán királyunk híressé vált mondata, miszerint „boszorkányok márpedig nincsenek” valójában téves fordítás eredménye: a 11–12. században élt uralkodó valójában csak a strigák létét tagadta, a kevésbé veszélyes maleficák létezéséről ugyanúgy meg volt győződve, mint kortársainak többsége.
Vadleányok és tudós pásztorok
Léteztek természetesen segítő szándékú természetfeletti egyének is, akik képesek lehettek visszafordítani a boszorkányok ártó mágiáját. Közéjük tartozott a tudós pásztor, a tudós kocsis és a tudós molnár: előbbi egyrészt saját nyáját védte meg a boszorkányok ártalmától varázslatos módon, de szívesen segített a falusi népeknek is, ha szükségük volt rá, utóbbi pedig a lovas kocsikról vette le az átkot, rontást. A tudós kocsis képes volt bármit, akár egy szalmazsákot is lóvá varázsolni, a tudós molnár pedig elzavarta a patkányokat, és megóvta a termést. A boszorkányok állandó harcban álltak ezekkel az illetőkkel, és féltek tőlük.
Az elhunytak lelke is gyakran visszatért és bolyongott a földi világban a régi emberek hite szerint. Közéjük tartozott a bolygó mérnök, aki rosszul mérte a földet, amivel megkárosította az embereket, ezért halála után nem mehetett a túlvilágra, kénytelen volt az élők között bolyongani. Lámpással a kezében, lánccal a karján járta a vidéket, igyekezett a hibáit kijavítani, és ha valaki megzavarta munkájában, azt azonnal mellbe vágta a lámpával.
Az erdők szintén tele voltak különböző lényekkel, melyek főként egyes tájegységekhez köthetők. A palóc kontyu sötét gödrökben és völgyekben tanyázik, állítólag azért, mert elűzetett. A kalotaszegiek ugyanezt a teremtményt vadöreg néven ismerték, akinek zömök testét szőr fedi, fent a havasokon barangol oda-vissza, és őrzi az erdőt és a vadakat. Ha a favágók megzavarják vagy tiszteletlenül beszélnek róla, a vadöreg meghajigálja őket és odvassá teszi a fákat, azonban, ha étellel, itallal kínálják, szívesen elvégzi helyettük a munkát. Népszerű erdei lény volt még a vadleány, aki meztelenül jár, az arca szép, a testét viszont vastag szőr borítja, haja földig ér, ujjai hosszúak, körmei a sarlóhoz hasonlóak. Szelíd természetű, azonban, ha sértegetik vagy káromkodnak előtte, mindent összetör a közelében; ha felbosszantják, olyan szelet csinál, mely fákat csavar ki a helyükről, és széthányja a pásztorok kalyibáját.
Csirke és apró emberke is lehetett a lidérc
A magyar népi mitológia érdekes teremtménye még a lidérc, mely egyaránt hasonlít a különböző népeknél fellelhető tündérek, démonok és kísértetek figurájára. A lény egyik gyakori megjelenési formája az ún. csirkelidérc: ehhez az az illető jut hozzá, aki egy fekete tyúk első tojását a hóna alatt kikölti, máshol úgy tudták, trágyadombon kell kikelteni. A tojásból így megszületett csirkelidérc gazdája hűséges szolgálója lesz, pénzt hozhat neki, gazdaggá teheti, és más kívánságait is teljesíti. Szorosan gazdája mellett él, annak keblén lakik, éjszakánként, ha a tulajdonos férfi, nővé változik, ha nő, akkor pedig fordítva. A csirkelidércről szóló hiedelmek leggyakrabban Zala megyében bukkantak fel, de Biharban, Baranyában, Szatmárban és Pest vármegyében is találkozhatunk alakjával.
A lidérc egy másik megjelenési formája az apró, varázserővel bíró emberke, a nyugat-európai hiedelemvilág koboldjához hasonló alak, de ördögi szeretőként és a vámpírhoz hasonló vérszívó lényként is ismerték egyes területeken. A mindennapi szóhasználatban elterjedt például a lidércfény kifejezés, melyet a mocsárgáz égésekor keletkező, halványkéken derengő fényjelenségre használtak őseink, akik azt gondolták, természetfeletti lények játékáról van szó.
