Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha azt mondom, Futrinka utca, Szeleburdi család, Mazsola és Tádé, szinte mindannyiunknak eszébe jut egy gyerekkori emlék. Németh Ágnesnek és Sárváry Barbarának mindez a valóság volt, hiszen Ágnes a lánya, Barbara pedig az unokája Bálint Ágnes írónőnek.
Nincs abban semmi meglepő, hogy a vecsési Bálint Ágnes Emlékháznál egy Frakk névre hallgató vizsla szalad elém. Ő ezen a néven a harmadik a családban, bár az első csak a regényben volt Frakk, valójában Csibésznek keresztelték. Az épület története önmagában is mesés – köze van például Sissihez, a magyarok királynéjához –, a falai közt pedig gyermekkorunk kedvenc történetei születtek meg.
A bosszantó esetekből is sztori lett
Pedig Németh Ágnes – Bálint Ágnes idősebbik lánya – elmondta, nem volt könnyű élete a szüleinek, mégis, az édesanyja valahogy mindig a dolgok jó oldalát nézte. És boldog volt, ha valamit sikerült megoldania. A 40-es évek végén Budapestről visszaköltöztek Vecsésre, a nagyszülői házba, mert sokszor nem jutott étel az asztalra.
„Azt hitték, itt majd nevelnek állatokat, termelnek zöldséget, gyümölcsöt, és abból majd megélnek – kezdi a történetet az írónő lánya. „De persze nem értettek hozzá, így nem volt benne sok szerencséjük. Gyerekkoromból emlékszem, hogy állandóan itt volt az állatorvos. Hol a tyúkok lettek pestisesek, hol a disznó orbáncos. Egyszer ültettek mákot, és amikor végre beérett, és kipergették, azt a keveset kitették az asztalra, hogy száradjon. Éjjel a macska a közepébe pisilt, úgyhogy ki lehetett dobni az egészet.”
Ezek a mások számára bosszantónak tűnő epizódok viszont megjelentek Bálint Ágnes történeteiben. Például a Szeleburdi családban, amikor elúszik az anyuka fürdőruhája.
„Ez a Duna-parton történt a húgommal és egy kis unokaöccsel – idézi fel az írónő lánya. „Anyánknak olyan fürdőruhája volt, ahol az alsó- és a felsőrész között van egy kis háló. No, ők úgy gondolták, hogy ez remek lesz halászhálónak, mellyel a part mentén úszkáló pici halakat kifoghatják. Igen ám, de elérkezett a délután háromnegyed három, jött a gőzhajó, az jobban izgatta őket, és otthagytak csapot-papot, a fürdőruha pedig elúszott.”
Károly bácsit a férjéről mintázta
Bálint Ágnes minden történetébe beleírta a családját. Mazsolát és Tádét lányairól, Ágnesről és Annáról mintázta. Ágnes volt a nagyhangú, mint Mazsola, Anna a szelídebb, mint Tádé. Unokái a Labdarózsa című mesében tűnnek fel, Barbara az a kislány, aki megtanul köszönni. Frakk gazdáját, Károly bácsit férjéről, Sándorról mintázta.
A nagypapa ugyanúgy elhagyta a metszőollókat a kertben, ahogyan Károly bácsi. Tavasszal, amikor elolvadt a hó, mindig előkerült néhány, rozsdásan, megviselten.
A hátsó kertben kapirgált Kukori és Kotkoda, a család pedig maga volt a Szeleburdi család.
„Nem úgy éltünk, mint ahogyan az egy polgári családtól elvárható lenne” – idézi fel Ágnes. „Anyánk rengeteget dolgozott; reggel vonattal ment Vecsésről a Szabadság térre, a Televízió Gyermek- és ifjúsági osztályán volt állásban. Ő találta ki, hogy az esti mesét ne felolvassák, hanem bábfilmeket sugározzanak, az ő nevéhez köthető a Tévé Maci, a Cicavízió embléma és a Kuckó című környezetvédelmi műsor is. Sőt, a Vízipók, csodapók társszerzője is ő volt. Délután pedig itthon írta a könyveket, előfordult, hogy évente négyet-ötöt. Nem akkor főzött, takarított, amikor az elvárható volt, hanem amikor végre akadt rá ideje.”
Barbara utánakutatott a ház történetének. Az a báró Sina György építtette az 1850-es években, akiről Jókai az Aranyembert mintázta. Aztán az Andrássy család vette meg vadászháznak, ők felhúztak egy külön szárnyat a környéken szívesen vadászó Sissinek.
„A manzárdba vezető lépcsőfokokat már kicseréltettük, de megőriztük őket, a sufnikiállításunkon polcok lettek belőlük, hiszen még a magyarok kedvenc királynője is koptatta azokat a fokokat. Sőt, a legenda szerint – bár ez nehezen hihető – az épületet titkos folyosó kötötte össze a gödöllői kastéllyal, hogy Sissi titokban meglátogathassa a szép akasztottként emlegetett Andrássy Gyulát.”
A vadászházat aztán az írónő férjének nagyapja vásárolta meg. Az emlékházban el lehet olvasni az 1911. áprilisi apróhirdetést, ahol ki is emelik, hogy az ingatlanban ott van a királyné szobája.
Bálint Ágnes tavaly lett volna 100 éves
Bár azt hihetnénk, hogy aki egy egész ország gyerekeinek ír mesét, az biztosan sokat olvasott a lányainak, ám ez nem így volt. Rengeteg munkája mellett erre nem jutott már ideje. Ágnes és húga, Anna inkább a nagymama történeteit hallgatta évezettel.
„Egész délelőttöket végigmesélt, olyan igazán remek történeteket talált ki” – meséli Ágnes. „Ő is nagyon tehetséges volt, Adonyban, a helyi értelmiségieknek színházi darabokat rendezett, verseket írt. A mai korban biztosan kiemelkedett volna valamilyen területen, de az ő korában a nő csak háziasszony volt. Anyánknak viszont már megvolt rá a lehetősége, hogy megmutassa a tehetségét. 14 éves volt, amikor a Fánni, a modern tündér című meséje egy gyermeklapban folytatásokban megjelent – ez tavaly, Bálint Ágnes születésének 100. évfordulóján új kiadásban került a könyvesboltokba –, és 18 éves, amikor kiadták első meseregényét, Az elvarázsolt egérkisasszonyt.”
„Bár a nagy ház alapján azt lehetne hinni, hogy jómódban éltünk, valójában boldog, de szegény gyerekkorunk volt az ötvenes években. Apám jogászként nem kapott a háború után munkát, végül könyvelőként helyezkedett el a kispesti Gumigyárban. A 70-es évek környékén, amikor már anyánk könyveit megismerték, egy kicsit jobb lett az anyagi helyzetünk.
Kicsi koromban anyám egyszer felvitt a padlásszobába, amelyik a háború alatt bombatalálatot kapott. Egy részen nem volt tető, fütyült be a hideg szél, és az ablakban egy sötétítőfüggönyt lengetett. Kis idővel később a Mikulástól a húgommal kaptunk egy-egy Egérkisasszony bábut. Ő varrta őket, a ruhájuk pedig az a sötétzöld filc volt, amiből a függöny készült” – avat be a családtörténet egyik fejezetébe Ágnes.
Bálint Ágnesnek három unokája van, a legidősebb, Barbara ma is Vecsésen él, kőhajításnyira a nagymama egykori házától. Ott volt akkor is, amikor a Lepke az írógépen története született.
„Volt Sukorón egy picike nádfedeles kunyhónk, döngölt padlóval, aprócska kályhával, oda költözött le velem és Dóri unokatestvéremmel egy-egy hétre” – idézi fel Barbara. „Emlékszem, mi bejártuk az egész környéket, ő pedig egy akkora asztalka előtt ült, amire épp, hogy ráfért az írógép, és egész nap verte a billentyűket. Közben pedig megtanított, melyik a réten a leánykökörcsin, és tömött csokrokba szedtük az ibolyát. Igazi mesevilág volt, örök emlék.”
