Belegondolni sem merek, hogy az, amit mi retrónak nevezünk, a mai negyvenesek bilihajjal induló gyerekkora. A miénk, és amíg élünk, a miénk is marad a halomban gyűjtött szalvétás, levélpapíros, „szagos” radíros és Lutra albumos emlékeivel együtt.
Ha arra gondolok, mi mindent hagytam az utókorra a gyerekkorommal, mindig elönt a boldogság. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a csemetéimnek tudok mesélni a ’90-es évek kultikus rajzfilmsorozatairól, a legendás tévéadókról, meg arról, a nagymamám miként eresztette a jéghideg kút mélyére a felforrósodott dinnyét, vagy hogy hogyan ácsingóztunk egymás, nyakláncra fűzött, műanyag cumijaiért a suliban. Emlékszel ezekre? Színesek voltak, kicsik, kisebbek, nagyok, aztán még nagyobbak, és az volt a legmenőbb, akinek a legtöbb lógott a nyakában. Szóval, ezt is gyűjtöttük, és még mennyi mindent!
Cumi minden mennyiségben
Igen, jöjjenek akkor azok a bizonyos cumik! A sulinktól nem messze, egy olyan „mindenes” boltban lehetett kapni, amely levegője illatát még mindig fel tudom idézni.
Az üveges pulton keresztül csodáltam a rózsaszínt, a lilát, a sárgát meg a narancsot, és mindig rettenetesen sok időt töltöttem a válogatásával.
Irtó büszkén vásároltam meg a zsebpénzemből, hogy aztán másnap, amikor megláttam az osztálytársam legújabbját, bánjam, hogy nem olyat vettem.
A mi fémpiramisunk
A mi időnkben nem volt olyan ház, ahol ne lettek volna sörös- és üdítősdobozból épített tornyok.
Mi is ilyen házban éltünk, amely gyerekszobájának élénkpiros színű, kissé bizonytalan és ingatag Saci bútorának legtetején építettük fel ezekből a mi jó öreg fémpiramisunkat.
Takarítani elég utálatos dolog volt, de amúgy szerettük, még akkor is, amikor éjszaka a könyökünkkel csaptunk oda a bútornak, hogy aztán a mi építményünk óriási robajjal hulljon alá. Ez mondjuk, rémes volt!
A jó öreg dezodorok
Ugyanilyen lendülettel gyűjtöttük a dezodorokat is, amik aljában, ha volt egy kis szerencsénk, még maradt egy három napig kiszellőztethetetlen, utolsó fújás. Takarítani ezt is extrém volt, pláne, ha minden típusból volt egy doboz, de milyen jól jött a gyerekbulikban, amikor tátikázáshoz kellett a mikrofon!
Üveggolyó, a legcsodásabb
Kinek ne dobbanna meg a szíve a színesebbnél színesebb üveggolyók láttán? Ugyan ma már nem lehet olyanokat sehonnan sem beszerezni, mint amilyenek a ’90-es években voltak nekünk, de ma is képes vagyok vásárolni hozzájuk a gyűjteményünkbe.
Telefonkártya egység nélkül
Ha tehetném, már csak a plasztik telefonkártyák miatt is visszapörgetném az időt. Gyűjtöttük, cseréltük, hoztuk és vittük, de az volt az igazi kaland, amikor minden újat egyesével kipróbáltunk a fülkében. Egység persze sosem volt rajta.
Rágóspapír és zárjegy
Amiből végtelen mennyiséget lehetett gyűjteni, az kétségtelenül a rágópapír volt. A Donald volt a kedvenc, amit legtöbben nyilvánvalóan Donátnak hívtunk.
Aztán bejött az összerághatatlan keménységű Turbo rágó a menő papírjával, amelynek az összeszedegetésével olyan tökélyre fejlesztettük a gyűjtögetést, hogy már később minden rágóspapírtól elaléltunk.
Innen pedig már csak egy lépés volt, hogy elkezdjünk epekedni a cigisdobozok zárjegyeiért, amire úgy ugrottunk, ha dohányzó felnőttet láttunk, mintha kötelező lett volna. Így, harminc év távlatából, fogalmam sincs, mi volt abban annyira vonzó, hogy a kincsesdobozunkban felhalmozzunk belőle többtucatnyit.
Magányos szalvétagyűjtés
A szalvétacsereberében nem nagyon akadtam emberemre, de ez sem tántorított el attól, hogy gyűjtsem. Órákig képes voltam pakolgatni, nézegetni, csoportosítgatni, és félve attól, hogy összegyűrődnek, minden alkalommal, amikor elővettem, nagyobb dobozt kerestem nekik. Száznál is több volt, mind megőriztem.
Lutra album
A gyerekkorom egyik legmeghatározóbb élménye volt a matricagyűjtés. Emlékszem, az első Lutra albumomnak egy foxterrier volt az elején, először is azért rajongtam érte, aztán azért, mert kijött egy barbie-s verzió is, aztán meg azért, mert semmihez sem volt hasonlítható az az izgalom, amit a kártyacsomagok kinyitása, aztán meg a matricák cserélgetése okozott.
Én a vízilovakkal voltam
A sok emlék közül egy még ma is valóság, de a mostani Kinder-tojásokat már nem olyannak látom, mint gyerekkoromban. Ugyan én törpéket és krokodilokat nem, csak vízilovakat gyűjtöttem, de azok közül mindre – fekvőre, állóra, egy lábon egyensúlyozóra, ülőre, táncolóra – vevő voltam.
Radír: igazából szerelem
Ugye, milyen hihetetlen, mennyi minden számított nagyon menőnek a ’90-es években? Számomra a non plus ultra mégis a radír volt. Szó szerint minden mennyiségben: „szagosak”, egyszínűek, mintásak, büdösek, zöldek, sárgák, szögletesek vagy kör alakúak. Azokért képes voltam a környezetem agyára menni; mindenkitől radírt kértem, aki irodában dolgozott, vagy csak a közelébe került. És igen, én is kipróbáltam azt a piros-kéket, amiről az a hír járta, hogy a tollat is eltünteti. Csak azt nem mondta senki, hogy a papírral együtt.
