Ma sem tudjuk pontosan, mi igaz és mi nem a költő feleségének állításaiból, de ha csak fele is helytálló, akkor sem irigyeljük.
1926-ban, egy abbáziai villa kioszkja fölött a padlásszobában egy idős asszony, bizonyos Vajda Jánosné tengette igen szűkösen mindennapjait. Lakbért nem kellett fizetnie, csak vigyáznia a nyáron zsúfolt, ám télen kihalt üdülőhelyen lévő vendéglátóhelyre. Házaló volt: bizományosoktól kapott ezt-azt, harisnyát, ékszert, ő pedig megpróbált vevőket felhajtani a használt holmikra. Csekély jövedelmét varrással egészítette ki – és közben rendezgette múltja emlékeit. Elsárgult leveleket, fényképeket, verskéziratokat, házassági és válóperes iratokat, amelyeket hosszú élete során mindenhová magával cipelt. És megírta a visszaemlékezéseit gyötrelmes házasságáról.
Erkölcstelen, hazudozó, „megesett” leány
Bartos Róza idős korában, a hatvanon túl vetette papírra emlékeit Vajda Jánosról. Ekkor már demenciától szenvedett, helyenként kuszán és zavarosan fogalmazott, ráadásul a valós, megtörtént eseményeket kiegészítette fantáziája szüleményeivel. Írása először 1933-ban jelent meg, ezután viszont hosszú ideig feledésbe merült: a Szépirodalmi Könyvkiadó 1983-ban adta ki újra, jegyzetekkel ellátva. De addigra már Bartos Rózát elkönyvelték erkölcstelen, „megesett leány”-nak, aki szívtelen módon dajkaságba adta házassága előtt született gyermekét. Kóros hazudozási és nagyzási mániát emlegettek vele kapcsolatban, Vajda Jánossal kapcsolatos állításait alaptalan vádaskodásnak tartották, amelyekre azért volt szüksége, hogy magát mentegesse. Emlékirataiban minden bizonnyal vannak túlzások és tévedések, ugyanakkor a mindössze két évig tartó házasság valóságos rémálom lehetett az akkor 19 éves lány számára.
Találkozás a Duna-korzón
Vajda János 1880-ban, 53 évesen szeretett bele a tizenéves Bartos Rózába. A budai Rácvárosból származó magas, sudár leány a Duna-korzón sétált sárga szalmakalapjában katona mostohabátyja társaságában, amikor hozzájuk lépett az idősödő férfi: „Ekkor közeledik lassú, húzó lépésekben egy nagyon magas idős úr, nagy széles, szürke puha kalap volt a fején és nagy nehéz kabát a karján, a kezében vastag bot volt.” Az úr határozottan bemutatkozott, majd másnap levizitelt Rózáék lakásán, ahol térden állva várta, hogy beengedjék. A teátrális látogatást hamarosan a szerelmes Rozamunda-versek követték:
Szemedből mindent megtanultam.
Előttem nincs többé titok.
Higgyétek, hogy megbolondultam.
Azt mondom, én mindent tudok.
A költő hamarosan megkérte választottja kezét. Róza még húzta-halasztotta volna a dolgot, de Vajda ekkor fenyegetőzni kezdett, saját életével zsarolta. Így 1890 novemberének végén – anyja tiltása ellenére – Bartos Róza feleségül ment Vajda Jánoshoz.
„Egész életében nem volt tisztességes nővel dolga”
Az esküvő sem volt esemény nélküli: „Vajda, amint berohant a sekrestyébe, neki ment egy hosszú padnak és azt felborította.” Ezután hazaértek a Tompa utcai lakásba, ahol különös jelenet játszódott le: „Az egyik szoba hálószoba két ággyal. Az uram azt mondja, amíg a limonádéját itta, hogy holnap, vasárnap reggel, az legyen az első dolgom, hogy az egyik ágyat … áttegyem a másik szobába, – mert nincs kizárva, hogy én megbolonduljak hirtelen éjjel és akkor ő nagy veszedelemben van, ha alszik és én neki rontok. Hát gyanús az elmém?” Vajda ezután arra kérte a feleségét, hogy vetkőzzön le, és masszírozza meg a hátát és a nyakát. Róza megtette, de hamarosan még inkább meglepődött: a költő közölte vele, hogy másnap orvoshoz viszi, mert
„őneki az egész életében nem volt tisztességes nővel dolga, nem mer e csodában hinni. És a tanár ad majd bizonyítványt, mert ez kell ahhoz, hogy ő engem leányának adoptálhasson, amit okvetlen meg akar tenni”.
Ugyanakkor azt is leszögezte: nem vágyik gyermekre, „mert az úgy járna, mint Petőfi Zoltán” . De ha Róza ezt elfogadja, akkor „minden jó lesz, én a lánya leszek és ő az én apám és úgy fogunk szépen élni”. Rózának ez már sok volt, felöltözködött, sírva fakadt, és elhatározta, hogy másnap hazaköltözik. Ez végül nem történik meg, mert Vajda János ismét fenyegetőzni kezdett, és Niobénak nevezte el, a mitológiai alak nyomán, aki gyermekei halála után fájdalmában kővé vált, de még ezután is könnyezett.
Vajda János bizarr szokásai
A furcsaságok sokasodtak: kiderült, hogy Vajda félliteres korsókban gyűjti a vizeletét, amit aztán nagyítóval vizsgálgat. Éjszaka erőszakkal felkelti Rózát, hogy ruha nélkül táncoljon, miközben ő verset ír. Puskájával le akar lőni egy ablaka alatt játszó verklist, mondván, hogy túl hangos a zene. Eladja felesége zongoráját, annak beleegyezése nélkül. Pénze alig van, de ha nagy ritkán mégis hozzájut egy nagyobb összeghez, elveri semmiségekre. Rengeteget eszik, de Rózának csak a bécsi virsli bőrét hagyja meg. Megveszi 15 forintért a szomszéd kanáriját, ami zavarja a koncentrálásban, hogy aztán örökre elnémítsa a madarat.
Vajda folyton költözködik, minden előjel vagy bejelentés nélkül. Felesége hol szállodákban találja meg, hol ő maga hagyja el és távozik Bécsbe. A költő azonban rendre utánamegy, és amolyan se veled-se nélküled kapcsolatban élnek éveken át. A visszaemlékezések szerint két évvel és két hónappal az esküvő után megtörtént a nászéjszaka is, s Bartos Rózának 1884-ben két kisfia született. (Ez az irodalomtörténészek szerint már erősen Vajdáné képzeletének szüleménye; mindenesetre még 1926-ban is emlegette egy interjúban az ikreit.) A költő nem repesett az örömtől: „Azt mondta: két koldussal több van a világon”, máskor pedig leszögezte, hogy ő nem fogja eltartani őket. Végül egészen borzasztó véget ért életüknek ez a szakasza Vajda ámokfutásának eredményeként, melynek során szörnyű, végzetes cselekedetet hajtott végre a gyermekekkel szemben, legalábbis Róza visszaemlékezései szerint.
Egy házasság vége
Nehéz elhinni mindezt, ami viszont tény: 1886. június 7-én kimondták a válást, „el nem hálás” miatt. Az ítélet szerint „alperesnő életmódja a házasság tartama alatt is több tanu által olyszerűnek tüntettetik fel a legnagyobb határozottsággal, mely a házassági hűség szeplőtlen megtartásának kötelességével homlokegyenest ellenkezik”. Ezzel szemben Bartos Róza vádjait „férjének állítólagos szeszélyes, dühöngős természetéről, durva bánásmódjáról, a háztartáshoz szükséges pénzösszeg megtagadásáról, sőt házasságtörő életmódra való utasittatásról” elutasítják. Mielőtt azonban magunk is Bartos Róza kitalációjának minősítenénk a bántalmazást, érdemes tovább olvasni, miként végződött a könnyű testi sértés magánvádja. Róza, a „vádló állítja ugyan, hogy a vádlott részéről szenvedett testi sértés folytán válla és alsó karja két hétig dagadt lett volna”, a bíróság azonban ezt nem találta megalapozottnak.
Még akkor sem, amikor a jegyzőkönyv tanúsága szerint a bíróságon Vajda János, „ki addig a pamlagon ült, botjával megütötte a vádlót, miközben a bot vége a falba ütődvén, eltörött”.
A bíróság mindezek ellenére felmentette Vajdát a könnyű testi sértés vádja alól, mondván, hogy felesége „idegen egyének jelenlétében meggyalázó szavakkal” illette, valamint „férfiui önérzetében és becsületében” mélyen megsértette, ezért „mint férj neje irányában jogosan házi fegyelmi jogát gyakorolta”.
Róza és a költő a válás után is kapcsolatban maradtak, sőt, közvetlenül a költő halála előtt is találkozhattak: erről tanúskodik, hogy Bartos Róza hagyatékából került elő a Vajda Jánosnak néhány héttel a halála előtt odaítélt állami segélyről az értesítő. 1926-ban az őt meglátogató újságírónak meg is mutatta ezeket a dokumentumokat, és a borzalmas házasság ellenére „mein Gott”-ként (Istenem) emlegette Vajdát. Másfelől viszont Vajda olyannyira szabadulni akart a nő emlékétől, hogy verseiben a Rozamunda nevet kicserélte Arabellára. Bartos Róza hosszú, hányattatott élete során élt Bécsben, Olaszországban, Abbáziában. Élete 1933-ban ért véget: nincstelenül, rongyokban, végstádiumú tüdőrákkal, zavart elmével jelentkezett a Budai Irgalmasrendi Kórházba felvételre. Egy hónapon belül meghalt, temetésén a sírásókon kívül nem jelent meg senki.
