Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kasselik Jenő a századfordulós Budapest egyik leggazdagabb embere volt, a különc, remeteéletet élő milliomost azonban rendkívüli közutálat övezte, a főváros népe egy emberként örült, amikor 1910-ben örökre lehunyta a szemét. De miért gyűlölték ennyire a pestiek a hírhedt Kasseliket?
Az apját árulónak tartották és gyűlölték a magyarok
Történetünk hőse 1835-ben született a híres Kasselik építészdinasztia sarjaként; nagyapja, Kasselik Fidél a 18. század végén Ausztriából vándorolt Pest-Budára, ahol az akkor végbemenő polgárosodás kiváló lehetőségeket kínált építési befektetések számára. A dinasztiaalapító nevéhez több mint félezer budai és pesti bérház, tucatnyi középület és magánpalota tervezése és építése fűződik, néhány évtized alatt akkoriban igen jelentősnek számító, több százezres vagyont szedett össze, melyet tőzsdespekulációkkal még tovább gyarapított.
Fia, Kasselik Ferenc folytatta a megkezdett munkát, a főváros legtöbbet foglalkoztatott és legjobban fizetett építészeként milliósra duzzasztotta a családi vagyont, saját maga és családja számára pedig egy Mária Valéria utcában épített hatalmas palotát. Kasselik Ferenc nevéhez fűződik a budai Citadella felépítése, melyet az osztrák hadmérnöki hivatal Julius Haynau javaslatára emeltetett a Gellérthegy tetejére, a rebellis népség megfélemlítése céljából. A neves építész mindössze négy év alatt elkészítette az 1854-ben átadott erődítményt, gyors munkájáért a császári udvar busásan megjutalmazta, újabb százezrekkel növelve vagyonát, a magyar közvélemény ugyanakkor megharagudott Kasselikre, árulónak kiáltotta ki. Három évtizeddel későbbi temetésén csupán egyetlen ember vett részt: a fia, Jenő.
Csalódott a világban, miután kivágták a katonaságtól
Kasselik Jenő megtörte a családi hagyományt, ugyanis az építészet helyett inkább a katonáskodás iránt lelkesedett, huszártisztként részt vett Ausztria itáliai hadjáratában, és több csatában, például az 1866-os custozzai ütközetben is kitüntette magát. A nagy reményekkel kecsegtető katonai karrier azonban megbicsaklott, amikor a könnyelmű természetű Kasselik kapitány jókora adósságba keveredett, 30 ezer forinttal tartozott egyik kártyapartnerének – ugyan ez az összeg csupán aprópénznek számított a Kasselik-vagyonhoz képest, Ferenc nem volt hajlandó kisegíteni a fiát, ugyanis megelégelte annak hányavetiségét és örökös pénzszórását.
Apja anyagi segítsége híján Jenő képtelen volt rendezni az adósságát, ezért kicsapták a hadseregből, egyenruháját szögre akasztva hazaköltözött a családi házba a Mária Valéria utca 3.-ba, és hátralévő életét a világtól megundorodva, csalódottan, rezignáltan, magába fordulva töltötte. A Kasselik-vagyon örököse a magánpalota emeletén, elfüggönyözött lakosztályában, az emberektől elzártan töltötte ideje legnagyobb részét, ahol katonai szakkönyvekbe menekült – számos értekezést és tanulmányt szerzett a témában, megírta többek között az említett custozzai csata történetét és Waterloo hadászati elemzését is, azonban soha egyetlen írását sem publikálta nyilvánosan.
A tudomány egyéb területei, a művészet, az irodalom egyáltalán nem érdekelték, ahogyan a 19. század második felében rohamosan jelentkező technikai újdonságok is teljesen hidegen hagyták; idősebb korában sem használt telefont, nem járt moziba, autó helyett több mint húszéves, lefüggönyözött lovas kocsiján utazott, amikor éppen muszáj volt kimozdulnia valahová. „Az embereket vagy megvetni vagy a hibáikon átsikolva, megtűrni kell. Nos, én az elsőt választottam. Ifjú koromban, a katonaságnál tanultam meg, hogy az ember a leghálátlanabb és leggonoszabb lény” – nyilatkozott egyszer.
Megakadályozta a látványos városfejlesztéseket
Kasselik már majdnem ötvenéves volt, amikor édesapja 1884-ben elhunyt – egyedüli örökösként őrá szállt a teljes Kasselik-vagyon, mivel testvérét, Eugéniát, állítólag az ő sugallatára, kihagyták a végrendeletből. Ezzel az embergyűlölő különc Magyarország egyik leggazdagabb emberévé lett, forintmilliókat tudhatott a bankszámláján, csak polgári bérházból kilencet örökölt; első intézkedéseként felszámoltatta apja ekkor már csak papíron létezett tervezőirodáját, a család ügyvédjét pedig utasította, hogy könyörtelen szigorral hajtson be minden kintlevőséget. Nem sokkal később otthagyta a Mária Valéria utcai palotát – mely a következő évtizedekben teljesen üresen állt, állapotával senki sem törődött –, és Párizsba költözött, a francia fővárosban és a Riviérán töltötte hátralévő életét, Magyarországnak még a közelébe sem nézett évtizedekig, pénzügyeit megbízottjain keresztül intézte.
Távollétében mégis Budapest leggyűlöltebb személyévé vált a furcsa milliomos: a millenniumi időszakban a főváros vezetése rengeteg városfejlesztési tervet dolgozott ki, impozáns építkezéseket szerettek volna véghez vinni, ezeket azonban sok helyütt hátráltatták a Kasselik-tulajdonban lévő ódivatú, kihasználatlan, gyakran romos ingatlanok. A városatyák hiába kérték Kasselik Jenőt – egy alkalommal egy háromfős küldöttség személyesen kereste fel őt Párizsban –, hiába ostromolták rendkívül kedvező pénzügyi ajánlatokkal, nem volt hajlandó eladni a kihasználatlan ingatlanokat, például a Rökk utca sarkán álló hatalmas telekkomplexumot, mely a Kerepesi út kiépítésének állta útját.
„Majd ha a város lebontja a Kerepesi úton a Rókus kórházat kápolnástól, és visszaállítja az utca eredeti szélességét, úgy, ahogy az apám eltervezte, akkor beszélhetünk a dologról! De addig nem!” – hangzott a válasz, mely jóval inkább üzleti érdekről, mintsem a néhai Kasselik Ferenc iránti tiszteletről szólt. A Rókus kórház lebontásával ugyanis a Kasselik-ingatlan saroktelekké vált volna a főútvonalon, mely jócskán megnövelte volna az értékét. A makacs, szándékától eltántoríthatatlan milliomos gyorsan a magyar bulvársajtó célkeresztjébe került, sorra jelentek meg róla az ellenséges hangú cikkek, a budapesti nép egy emberként átkozta a nevét.
Amikor Kasselik húsz év elteltével hazatért Budapestre, általános gyűlölet fogadta, amikor elfüggönyözött hintójában az utcákat rótta, öklök emelkedtek a magasba, de ő egyáltalán nem törődött az ellenséges érzelmekkel. Továbbra is magányosan élt, nem kereste mások társaságát, semmiféle politikai vagy kulturális mozgalomban nem vett részt, és gazdasági tevékenységet sem folytatott: utóbbira nem is volt szükség, hiszen bécsi bankokban őrzött és külföldi értékpapírokba fektetett vagyona magától is gyarapodott, és a szerény életviteléhez szükséges kiadásokat bőségesen fedezte.
Könnyen szerezhetett volna udvari tanácsosi címet vagy akár bárói rangot, de egyik sem érdekelte, megvetette a hasonló dolgokat. Hősünk az embereket gyűlölte és megvetette, a lovakat viszont rajongásig szerette, bárhová utazott, magával vitte kedvenc lipicai ménjeit, saját kocsit bérelt számukra a Pestről Párizsba vagy visszafelé tartó vonaton.
Minden vagyonát a szegényekre hagyta, de nem jutott el hozzájuk
Amikor Kasselik Jenő 1910 márciusában, 75 éves korában elhunyt, a magyar újságok nekrológ helyett szidalmazó írásokat jelentettek meg, a halott milliomos gonosz természetéről és gaztetteiről emlékeztek, ugyanakkor mindenki azt találgatta, vajon kire száll a világéletében agglegény Kasselik tetemes vagyona. Az elhunyt nővére, az ekkor már nyolcvanas éveiben járó Eugénia és a hölgy fia, Ferenc szerették volna magukénak tudni a milliókat, a végrendeletben azonban egyikőjük neve sem szerepelt; Kasselik minden vagyonát a katolikus egyházra hagyta azzal a kikötéssel, hogy egy alapítványon keresztül az elesetteket támogassák belőle.
Eugénia mindenáron szerette volna magáénak tudni a vagyont, a katolikus egyház pedig jobbnak látta a békességet, ezért 3 millió koronát (ekkor már a forintot felváltotta ez a pénznem) adományoztak az örökségből neki, az asszony azonban elhunyt, mielőtt átvehette volna a pénzt. Fia, Ferenc szintén korán távozott a földi világból, a következő örökös pedig nem firtatta a kérdést, így végül a teljes pénz az alapítványnál maradt. Erősen kétséges azonban, hogy a vagyon tényleg eljutott a rászorulóknak, ahogyan Kasselik szándékában állt: az alapítvány gondozásával megbízott személy, Kasselik ügyvédjének fia titokban tartotta az összeg sorsát, miközben egy elegáns, tízszobás bérházba költözött a Vörösmarty téren…
