A zongoraművésznek tanuló Elek Ilona az addig férfisportnak tartott vívásban szerezte meg első magyar nőként az aranyérmet az 1936-os berlini olimpián.
1936-ban a náci Németország, ahogy a lapok írták, „wagneri pompával” készült a Berlinben megrendezendő olimpiai játékokra. Hitler három éve volt hatalmon, a propagandagépezet pedig mindent elkövetett, hogy a játékok által is bebizonyítsa az eszme és a birodalom nagyságát. Mindehhez olykor engedményeket is tettek: például hazahívták az Egyesült Államokból az 1928. évi olimpián győztes női tőrvívót, Helene Mayert, aki zsidó származása miatt évek óta emigrációban élt.
A vívónő, aki zongorázott
A szintén zsidó származású magyar vívónőnek, Elek Ilonának is meg kellett vívnia a maga harcait – a páston és azon kívül egyaránt. Viszonylag későn, a húszas éveiben kezdte a vívást, amely addig a férfiak sportjaként volt elkönyvelve. Elek Ilona a Zeneakadémia növendéke volt, zongora (más források szerint ének) szakon, de a vívás szeretete nagyon hamar szenvedéllyé alakult nála, és csakhamar válaszúthoz érkezett: vagy folytatja zenei karrierjét és lemond a vívásról, vagy ellenkezőleg. Elek Ilona a vívást választotta, s ebben családja is támogatta – főleg, miután a magyar vívószövetség vezetője azt mondta édesapjának: „Zongoraművész száz olyan is lehet, mint ő, de vívó százévente születik olyan, mint Ilona.”
Nemcsak Ilona (azaz becenevén Csibi), hanem az Elek család másik lánya, Margit (Maca) is szerelembe esett a vívással. Mindketten a Fodor Testnevelő és Vívó Intézetbe jártak, majd Ilona a világhírű olasz mester, Santelli Italo tanítványa lett. „Bár eredményeim alapján már jogos lett volna kiküldetésem az 1929. évi nápolyi Eb-re, a szövetség vezetői »eltekintettek« szerepeltetésemtől” – emlékezett vissza pályafutásának kezdeteire. „Hála Apus áldozatkészségének, mégis ott lehettem a páston. Ugyanis vállalta a kiutazásom költségeit. Ötödik helyemmel igazán nem kellett szégyenkeznem, mégis rengeteg gáncsoskodást – közte egy igazságtalanul nyakamba varrt kétéves eltiltást – kellett megemésztenem, amíg lassanként megszoktak engem, és egyáltalán a női tőrvívókat, hogy vagyunk, létezünk, és helyet követelünk magunknak a sporttársadalomban.”
Eltiltották a vívástól
Az említett eltiltás 1930-ban történt. Elek Ilona, miközben húgának szurkolt egy versenyen, bírói igazságtalanságot kiáltott, mi több: csalással vádolta meg a zsűri elnökét, akik példát akartak statuálni a fiatal lánnyal, és két évre eltiltották. Elek Ilona nem esett kétségbe: munkát vállalt, négy nyelven (angolul, franciául, németül és olaszul) idegenvezetett Budapesten. Az 1932-es Los Angeles-i olimpián még nem indulhatott, az ezt követő években azonban sorra nyerte tőrvívásban az Európa-bajnokságokat, egyéniben és csapatban egyaránt. Ennek ellenére származása miatt 1936-ban, a berlini olimpia előtt kizárták a Honvéd Klubból, így sokkal rosszabb körülmények között készülhetett a megmérettetésre, mint sporttársai.
Elek Ilona olimpiai bajnok
Az 1936-os olimpián nemcsak a németek által hazahívott Helene Mayert tartották esélyesnek a győzelemre, hanem az 1932. évi győztest, Ellen Preist is. Az olimpia vívószámait a Reichsportfeld („Birodalmi Sportliget”) területén, a Haus des deutschen Sports, azaz A német sport háza üvegfalú kupolacsarnokában rendezték. Elek Ilona Mayer és Preis ellen is nyerni tudott, s noha a későbbiekben elszenvedett egy vereséget, a két korábbi olimpiai bajnoknő másoktól is kikapott, így Elek megszerezte a magyar sport első női aranyérmét. Húgával közösen írt önéletrajzi könyvében így emlékezett vissza erre a pillanatra: „Az eredményhirdetéskor készült fénykép három olimpiai bajnokot örökített meg: első Ilona, az újdonsült berlini, második Helene, az amszterdami győztes és harmadik Ellen Preis, aki a Los Angeles-i olimpián diadalmaskodott. Ritkán találkozik egymással ilyen együttes, még a győzelmi emelvényen is!”
Sikerek a háború után
Hamarosan kitört a második világháború, újabb kényszerszünetet kellett tartania. „Nehéz évek jöttek, a háborúval, a túléléssel voltunk elfoglalva. Ki gondolt volna vívásra? – Az emberi regenerálódóképesség azonban határtalan. Alighogy elhallgattak a fegyverek, tüstént elkezdtünk mozgolódni.
Az első edzésre gyalog vagy éppen csónakon érkeztünk, de ismét együtt voltunk. Csontsoványan, hiányos felszerelésekkel, »huzatos« ablakok mellett kezdtünk el ismét vívni”
– számolt be a nehézségekről. Kitartása ismét meghozta a gyümölcsét: előbb csapatban hozta el Baselből a Béke Kupát, majd 1948-ban Londonban ismét aranyérmet nyert a háború utáni első olimpián, 41 évesen. Ő maga úgy vélte, hidegvérének köszönhette szép eredményeit: „Tizenkét év óta izgultam ezért a győzelemért. Az volt a fontos, hogy bírjam idegekkel a versenyzést. A középdöntőket kivéve, bírtam is! A döntő összecsapások alkalmával talán én voltam a legnyugodtabb a teremben.” Amikor sikereinek titkáról kérdezték, a zenét említette: „A zenéhez (…) mind a mai napig hű maradtam. Lehet, hogy nyugodtságomat köszönhetem az órákon át való zongorázásnak. Úgy érzem, most már elárulhatom, hogy Londonban, a győzelem kivívása után alig egy órával zongorához ültem, és órákon keresztül játszottam, így vezettem le azokat az izgalmakat, amelyek mégiscsak felgyűltek bennem.”
„Balszerencsések voltunk”
1952-ben Helsinkiben csak egy hajszál választotta el az olimpiai aranytól: a holtversenyt eldöntő asszóban a bíró elvette Elek Ilona találatát, megfosztva őt a győzelemtől. Az 1956-os melbourne-i olimpiára már nem jutott ki, pedig szívesen versenyzett volna még: először felmentették a válogatók alól mint biztos csapattagot, majd közölték vele: nem utazik. Sportolói pályafutásáról testvérével közösen írt könyvet 1968-ban, Így vívtunk mi címmel. S noha a nevéhez fűződik az első magyar női olimpiai aranyérem, Elek Ilonában maradt némi elégedetlenség: „Balszerencsések voltunk, mert a sokat emlegetett két olimpiai aranyérem között a világtörténelem egyik legvéresebb szakasza zajlott le. Hosszú időn keresztül sem világbajnokságon, sem nemzetközi versenyen nem vehettünk részt. Hogy mit érhettünk volna el akkor? Ez ma már a múlté…” – írta visszaemlékezéseiben.
Dalok a Táncdalfesztiválon
Visszavonulása után az Óra és Ékszer Kereskedelmi Vállalat igazgatóhelyetteseként dolgozott. Az ötvenes-hatvanas években érdeklődése ismét a zene irányába fordult, szerzeményeit a Táncdalfesztivál versenyzői adták elő, legismertebb talán A csongrádi kisbíró unokája című dal, ami 1968-ban Kovács József opera- és operetténekes előadásában a döntőbe is bekerült. De sportindulókat is szerzett, amit az úttörők lelkesen énekeltek a versenyek előtt. Mi több: dalt írt Szécsi Pálnak is, Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal címmel. A balkezes olimpiai bajnoknő 1988-ban, 81 évesen hunyt el Budapesten.
