Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Bankárokra ritkán gondolunk hősökként, van azonban a magyar történelemnek egy olyan eseménysora, amely méltán helyezi őket erre a rangra: az aranyvonat sztorija, mely a nemzet legfőbb értékeit menekítette ki a szovjetek és a nácik karmai közül, mesébe illik. Ezt mutatjuk be most – kiegészítve az aranyvonat egykori utasának visszaemlékezésével.
A második világháború már a végéhez közeledett, de ezt senki nem tudhatta még. 1944 októberében Szálasi saját emberét tette meg a Magyar Nemzeti Bank elnökévé. Temesváry László új vezérigazgatót is választott Jankovics László személyében: neki kellett szembenézni azzal a fenyegetéssel, amit a közeledő szovjet hadoszlop jelentett. Senki nem akarta kockáztatni, hogy a nemzet aranytartaléka mellett ezüstkészlete, a teljes pengőbankjegykészlet, valamint a corvinák és a Szent Korona szovjet kézre kerülhessenek.
Először Veszprémbe szállították a tetemes vagyont, de már ekkor világos volt, hogy nem ez lesz a végállomás: az akkor német kézen levő Ausztriába tervezték kijuttatni a nemzet kincseit.
A feladat: megmenteni az aranyat szovjetektől, németektől
Az aranyvonaton népes személyzetre is volt szükség, akik vigyázzák az aranyat, valamint amikor az eléri menedékhelyét, működtetni tudják a Magyar Nemzeti Bankot. 250 banki alkalmazott önként vállalta, hogy családjával együtt nekivág az útnak, melyről ekkor még nem is sejtették, mennyi veszélyt rejt majd.
A vezérigazgató betegsége miatt Cottely Istvánra bízta az aranyat, és lelkére kötötte, hogy amíg nincs államközi megállapodás a németekkel arról, hogy azt visszakapja Magyarország, el sem hagyja vele hazáját.
Ez annyit jelentet a gyakorlatban, hogy a Nemzeti Bank személyzete és az arany egymástól elválaszthatatlan egységet képeznek:
volt ugyanis egy olyan terv, amely több helyre osztotta volna szét az értékeket, ezt azonban nem akarták megkockáztatni, mindent és mindenkit egyben akartak tartani. A szerelvény decemberben el is indult a határ felé.
Fertőbozon vesztegelt a vonat heteken át
A tárgyalások a németekkel azonban elhúzódtak, a vonat fűtetlen vagonjaival és 30 tonna arannyal pedig Fertőbozon ragadt, méghozzá hetekre.
A vakszerencsének köszönhették, hogy a dolgozók és családtagjaik – akik közt kisgyermekek is voltak – nem fagytak meg:
találtak néhány kályhát, amelyeket be tudtak szerelni a vagonokba,. A karácsonyt is itt ünnepelték a családok, majd január közepén jött a hír, hogy Spital am Pyhrnbe vihetik az aranyat. A vonat január 23-án hagyta el az országot.
Spitalban aztán helyi családoknál szállásolták el a dolgozókat. Hamarosan működni kezdett a spitali Magyar Nemzeti Bank, az itteni alkalmazottak létszáma 680 főre emelkedett, elkezdtek a helyieknek is kölcsönözni, de nem lehettek felhőtlenek a mindennapok: közeledtek az amerikaiak mellett a szovjetek is, és félő volt, hogy utóbbiak ráteszik a kezüket az aranyra.
Merész húzás mentette meg az aranytartalékot
Végül mégis a németek értek oda elsőként: pontosan az történt, amire számítottak a bank dolgozói, el akarták vinni az aranyat, Temesváry a helyszínre érkezve parancsba is adta a kérés teljesítését. Jankovics megtagadta ezt, ezért leváltották, a bank új vezérigazgatója pedig Cottely lett. Az államközi megállapodásra hivatkozva, napokon át tartó szívélyes, de taktikus és főképp időhúzó tárgyalássorozatba bonyolódott az új vezető a németekkel, ekkor azonban megérkeztek az amerikaiak is, akik nem véletlenül toppantak be. Cottelyék rájöttek, hogy az az esélyük az arany megóvására, ha az amerikaiaknak adják át megőrzésre, ennek elérésére pedig Salzburgba küldött levelet az arany védelmezője.
Azt kérte, hadd adják át az aranytartalékot – azzal a garanciával, hogy később a magyar állam visszakaphatja azt.
A levelet veszélyes vállalkozás volt elküldeni, hisz, ha az német kézre kerül, hazaárulással vádolták volna a Magyar Nemzeti Bank vezetőségét. Így azonban hiába ajánlott piszkos alkut Cottelynek a német Schüsselmann hadnagy, a haza aranya biztonságban, egyben, egyelőre amerikai kézen maradt. 1946-ban aztán hazatért, sértetlenül: 30 tonna aranyból bő tízdekányi hiányzott csak, az is azért, mert az aranyrudak állandó pakolása miatt lecsiszolódott felületükről valamennyi nemesfém. A rengeteg megvédett pengő elértéktelenedett, de a forintot be lehetett vezetni, mert az aranytartalék erre alapot adott.
A hazatérők „jutalma” keserű volt
És akkor boldogan éltek, míg meg nem haltak? Korántsem. A bank Spitalban tartózkodó, immár feladat nélkül maradt munkatársainak és családjaiknak komoly fejtörést okozott, hogy mitévők legyenek. Felmerült, hogy a megszokott osztrák körülmények között maradjanak, esetleg azt használják ki lehetőségként egy nyugatabbra folytatott, jobb élet ugródeszkájaként, vagy térjenek haza, ki tudja, mire? Volt, aki az utóbbit választotta, mert a hazaszeretet fűtötte, vagy épp azt gondolta, itt legalább van egy otthona, amelybe visszatérhet. Esetleg gondosan őrizgetett pengőit használta volna fel.
Amikor ők hazaértek, azzal szembesültek, hogy aranytolvajnak bélyegzik őket, B listára kerültek, banki munkáról nem álmodhattak,
de tulajdonaik sem voltak már az övék, két sportautóra elegendő pengő pedig most két doboz tojásra volt csak jó. Az egykori bankárokból bolti eladó vagy mosodai alkalmazott lett, keservesen megfizették az árát annak, hogy nem alkudtak meg. Rehabilitációjukra évtizedekig nem került sor: hogy milyen nehéz sorsok bontakoztak ki, Szász Attila Az aranyvonat legendája című, Cannes-ban 2022-ben Ezüst Delfin díjjal jutalmazott filmje is tanúskodik. A 40 perces alkotás a dokumentumfilmek és a játékfilmek műfajait vegyíti (ezen a linken te is megnézheted). A filmben megszólalók közt van olyan is, aki gyermekként maga is a vonat utasa volt – tehát vannak még néhányan, akik fel tudják idézni emlékeiket, köztük Hajós Hollanda Éva, aki édesapjával, fivérével és édesanyjával volt a vonaton. A Pénzmúzeum első születésnapja alkalmából rendezett, ünnepi filmvetítésen kérdezhettük őt az aranyvonat történetének szemtanújaként.
Így emlékszik a múltra az aranyvonat egyik legfiatalabb utasa
Éva, aki festőművészként és szenior evezősként is ismert, mindössze 9 éves volt, amikor a vonat utasa lett.
„A mi kálváriánk nem itt kezdődött. Szüleim székelyek voltak, bár édesapám már 1924 óta a Nemzeti Banknak dolgozott Budapesten. Amikor visszacsatolták Erdély egy részét, visszahelyezték az ott nyíló fiókba, Zilahra.
Amikor jött a háború, a nemzeti bank az összes fiók tisztviselőit teherautóra pakolta, és Pestre menekítette. Így kezdődött az egész.
Már természetes volt, hogy három napot töltünk Debrecenben, aztán tovább hoztak Budapestre. Mint földönfutók, mentünk tovább Veszprémbe, ott is eltöltöttünk pár napot. Egy gyereknek ez isteni volt, a föld alatti trezort is megnézhettük: mind csodálatos élmény volt” – idézte fel a kezdeteket Éva. Annak dacára is derűsen emlékszik minderre, hogy a jegyrendszer bevezetésekor gondot jelentett az, hogy csak bejelentett lakcím alapján lehetett jegyhez jutni, az pedig nekik éppen nem volt. Úgy emlékszik vissza, mindenben megtalálta a jót, a kellemeset, aminek örülni tud.
„Ez egy adottság, amit valószínűleg az édesanyámtól örököltem. A háborús évek alatt sosem hallottam tőle panaszt, csak azt, mi a dolgunk, vagy hova megyünk. Amikor a bomba ráesett a veszprémi nemzeti bank föld alatti bunkerére, amibe az egész beleremegett, mi éppen játszottunk.
Ebből azért tudtuk, hogy háború van, de a Jóisten engem a tenyerén hordott mindig.
Szokták mondani, hogy szerencsés, aki burokban született – én abban születtem” – emlékezett vissza.
Hazajöttek a semmire
Spitalt fantasztikus helyként idézte fel: bombázás sem sújtotta a területet emlékei szerint, de az azért előfordult, hogy – ahogyan Éva fogalmaz – „ott hajtották el az embereket”.
„Meg sem nézek egy erről szóló filmet, pedig semmi nem történt. Egyikük szomjas volt, egy kis vizet kért, megengedték, hogy bejöjjön a házkapuig. A házinéni, akinél laktunk, persze nem vizet adott, hanem tejet. De alig nyelte le, jött a másik őr, hátba vágta, és mondta, gyere. Ez nekem elég volt egy életre ebből” – idézte fel legrosszabb emlékét.
Családjával másfél évet töltött itt egy mérnökcsalád házában: az apát az utolsó hetekben vitték el katonának, de hamar hazatérhetett. Végül aztán hazaköltöztek Magyarországra.
„Odakinn mindenki dolgozott, akinek nem jutott banki munka, az végzett mást.
Apámat roppantul érdekelték a nyelvek, ő megtanult németül, miközben fakitermeléssel foglalkozott.
Édesanyám egy szót nem tanult meg németül, sosem kérdeztem meg, miért volt benne ekkora ellenállás. Én viszont játszottam a gyerekekkel, megtanultam. Az nehéz döntés lehetett, hogy kinn maradjunk a semmire, vagy hazajöjjünk a semmire. Azt hittük, van egy házunk Zuglóban, ahova tudunk menni, de nem ez történt” – mondta el Hajós Hollanda Éva a Díványnak.
Bankárból segédmunkás lett édesapja
Hazatértükkor azt gondolták, hálával és örömmel fogadják majd őket, a nemzeti bank dolgozóinak összetartó családját. Nem így történt: nem volt hol lakniuk, négyen négy ismerősnél húzták meg magukat, majd Éva édesanyjának sikerült egy szoba-konyhás lakást szereznie.
„Borzasztó volt, sose sütött be a nap. Arra figyelt, hogy a legjobb iskolába írasson be: fivéremet a Lónyay utcai református gimnáziumba, engem a Deák téri evangélikus gimnáziumba. Az »egészség fontos« jelszóval minden délután a nemzeti bank sporttelepére mentünk, a fivérem evezett, én hol eveztem, hol teniszeztem. De nagyon drága volt a teniszütő, úgyhogy inkább elmentem, és addig kértem, míg megengedték, hogy beüljek egy hajóba, és evezzek.
Aztán eljött az a csodás pillanat, hogy apám hazajött a bankból azzal, hogy kirúgták, mint B listást, mert aki Nyugaton volt, az nem megbízható.
Neki ez rettenetes volt, azt mondta, öngyilkos lesz, ha nem tudja a családját eltartani, anyám pedig megmondta, hogy leszel te majd, megmondom én, hogy mi! Építkezéseken volt segédmunkás, aztán eladó üzletben, meg telefonközpontos” – idézte fel Éva, akinek édesapja nem érhette meg, hogy rehabilitálják. Éva édesanyja takarítani ment, majd megalapította az ország első takarítóvállalkozását, aztán galvanizáló lett egy gyárban, sztahanovista élmunkás. Egykori spitali családjukkal sokáig, a szülők haláláig tartották a kapcsolatot, Éva pedig lányainak továbbadta a családi hősi történetet: hogy ők is az aranyvonat utasai voltak.
