A bujakórként is elhíresült szifilisz középkori változata sokkal veszélyesebb volt, mint a még ma is terjedő betegség.
A reneszánsz Olaszország történelmének kevésbé fényes időszaka az, amikor a bujakór szinte fékezhetetlenül kezdett el terjedni: a szuperszifilisznek Nápoly volt a kiindulópontja, de néhány év alatt gyakorlatilag a teljes földgolyón elterjedt, három év alatt egészen Indiáig ért, és borzalmas tünetekkel járt.
Így terjedt el a világon a bujakór
VIII. Károly az 1400-as évek végén döntött úgy, hogy 30 ezer fős seregével, mely a világ változatos tájairól összetoborzott zsoldosok tömegéből állt, hadba indul az olasz csizmán. 1494 augusztusában indult el a hadjárat, amely hiába ütközött ellenállásba, a következő év februárjában már Nápolyt is leigázta.
Egy efféle és főként egy ilyen méretű hadsereg leginkább egy kisebb mozgó városhoz hasonlított:
a katonákhoz sokféle ember csapódott, például prostituáltak, akik a győztes csatát követően gondoskodtak a katonák szórakoztatásáról.
Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy terjedni kezdjen egy betegség először még csak a hadsereg köreiben, később aztán egész Nápolyban. Ezt nevezték francia betegségnek, nápolyi betegségnek, bujakórnak és sok egyébnek is: a szifiliszről van szó, természetesen.
Szuperszifilisztől vált zombivárossá Nápoly
A betegség lefolyása eltért a maitól: kezdetben a nemi szerveken jelentkeztek bőrelváltozások, amelyeket a másodikban fázisban láz követett kiütésekkel, valamint ízületi és izomfájdalommal kísérve. Ez már nagyon kellemetlen volt, de még közel sem a legrosszabb, ami jöhetett. Az csak ekkor következett: az érintettek teljes testét elborították a kelések, amelyek gennyedzettek és bűzlöttek is.
Ezekből idővel fekélyek alakultak ki, melyek nem kímélték az érintettek arcát sem.
Mélyen beették magukat a szifiliszes betegek húsába, sőt, csontjaikig hatoltak. Az ajkak, az orr és a szemek is eltorzultak, a láz és a fájdalom pedig minden eddiginél erősebben gyötörte a betegeket, akik szája és torka és elfekélyesedhetett – sok esetben ez volt a halál oka.
A betegség elhatalmasodása akár évekig is tarthatott, Nápoly utcáin pedig megjelentek a csontig hatoló sebekkel, fekélyekkel borított, erőtlen, kúszni-mászni képes élőholtak. Ez volt az igazi reneszánsz zombiapokalipszis: legalább kannibalizmus nélkül.
Évszázadokon át maradt gyógyíthatatlan
Nápolyból aztán kiverték a francia sereget, de bizonyos értelemben ekkorra már késő volt: a rengeteg, a legkülönbözőbb országból érkező zsoldos hazavitte magával a betegséget, amelyet aztán a világ különböző tájain különböző elnevezésekkel illettek. Az 1500-as években már Magyarországon is jelen volt a szuperszifilisz, melyet az emberek nemcsak nápolyi vagy francia betegségnek, de ízlés szerint (az oroszok) lengyel kórnak vagy (a franciák) spanyol betegségnek is neveztek. Kínai himlő, portugál betegség, brit vagy keresztény betegség: minden egyes ország saját ellenségképének megfelelő nevet adott a rettenetes kórnak.
A középkoriak szerencséjére a betegség néhány év alatt megszelídült valamelyest, és kevésbé súlyos tünetekkel járt, azonban még évszázadokat kellett várni addig, hogy ellenszerét, a penicillint felfedezzék.
Ennek köszönhetően a szifilisz jó ideig az emberek életének velejárója maradt: zombihordák helyett azonban rizsporos paróka és púder fedte szifiliszes előkelőségek töltötték meg az utcákat.
A betegség eredetére nem derült fény: egy teória szerint Kolumbusz matrózai vitték magukkal haza az Újvilágból, míg mások szerint korábban is létezett, csak ekkora kitörést nem tudott produkálni. Egy harmadik elmélet ázsiai eredetet tulajdonít neki: bárhogy is legyen, az óvszerhasználatot illetően előrelépést jelentett a kórság előretörése: már a 16. század második felében alkalmaztak kezdetleges óvszereket kifejezetten azzal a célzattal, hogy ne terjedjen annyira a bujakór.
