Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az, hogy a képernyőn most ezt a cikket olvashatod, nem kis részben egy magyar tudós érdeme: a sokoldalú zseni, Neumann János munkásságának egyik érdeme a modern számítógépek működésének megalapozása. A 120 éve született magyar tudósra emlékezünk.
„Logikájának precizitása talán szellemének legdöntőbb jellegzetessége volt. Az embernek az volt a benyomása, hogy egy tökéletes szerkezettel áll szemben, melynek fogaskerekeit úgy munkálták meg, hogy azok ezredhüvelyk pontosságban illeszkedjenek egymásba” – írta Neumann Jánosról pályatársa, a világhírű magyar fizikus, Wigner Jenő.
A 20. század embere
Neumann János kiváló képességeivel és eredeti gondolataival nem csak a matematika tudományát gazdagította: a kvantummechanika matematikai tisztázása, az atomfizika, a játékelmélet (közgazdaságtan), a sejtautomaták és a numerikus meteorológia területén egyaránt nagyot alkotott. Nevéhez fűződik a kettes számrendszer és a beépített memória kidolgozása, azaz mai számítógépeink alapja is. Az ő tudása és matematikai számításai nélkül nem születhetett volna meg az atombomba sem. Nem meglepő hát, hogy a magyar tudóst 1999-ben a Financial Times megválasztotta a 20. század emberének: zseniális elméje nélkül világunk ma nem olyan lenne, mint amilyennek ismerjük.
Neumann 1903-ban született Budapesten, zsidó családban. Édesapja ügyvéd-jogtanácsos volt, édesanyja a három fia nevelésének és a háztartásnak szentelte az életét. Apja, Neumann Miksa Ferenc Józseftől nemesi előnevet szerzett, így a tudós is jogosult volt a „margittai” előnév használatára. (Emigrációja után a John von Neumann nevet használta, amelyben a von utal a nemességre.) A Neumann családban sokat beszélgettek tudományról, irodalomról, zenéről, és gyakoriak voltak a prominens látogatók is; például Fejér Lipót matematikaprofesszor.
Nyolcévesen ismerte a differenciálszámítást
Az ifjú Neumann zsenialitására hamar fény derült. Már kisgyermekként hatjegyű számokat osztott fejben, nyolcéves korára ismerte a differenciál- és integrálszámítást. Szülei németül és franciául taníttatták, de elsajátította az ógörögöt és a latint is. A Fasori Evangélikus Gimnáziumban (amelynek növendéke volt – többek között - a később fizikai Nobel-díjas Wigner Jenő és a közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazott Harsányi János is) tanárainak is feltűnt tehetsége, és arra biztatták a szülőket, fogadjanak magántanárt fiuk mellé, hogy az kibontakoztathassa képességeit.
Egyik magántanára, a kiváló matematikus Szegő Gábor olyannyira megdöbbent az ifjú Neumann zsenialitásán, hogy első találkozásukkor sírva fakadt.
A tanulást megkönnyítette számára fotografikus memóriája, nem mindennapi emlékezőtehetsége és kiváló fejszámolási képessége is. Élete végéig ámulatba ejtette környezetét mindhárom tulajdonságával: fejből idézte eredetiben Voltaire-t és Thuküdidészt, és a korai számítógépek számításait maga ellenőrizte – fejben, azonos sebességgel.
Neumann János, a sokoldalú tudós
19 éves korára Neumann két jelentős matematikai dolgozatot publikált, a középiskola után a budapesti Műegyetemen, valamint Berlinben és Zürichben tanult. Berlinben többek között Einstein tanította statisztikus mechanikára, Zürichben pedig édesapja kérésére vegyészettel foglalkozott. Matematikai doktori fokozatát halmazelméleti disszertációjával szerezte meg, axiómarendszerét húszévesen dolgozta ki. 23 évével ő volt a legfiatalabb docens Berlinben, majd a Hamburgi Egyetemen tanított. Göttingenben operátorelméletet és kvantumfizikát kutatott, és kidolgozta a fizikai mérések matematikai elméletét, a tiszta kvantummechanikai állapot fogalmát.
Meghívás Amerikába
Számos publikációjának és kutatásának köszönhetően 1930-ban meghívást kapott Amerikába, a Princeton Egyetemre. Nem egyedül ment: magával vitte feleségét, Kövesi Mariettát, és velük tartott Wigner Jenő is. Neumann lett minden idők legfiatalabb egyetemi tanára Amerikában: háromrészes öltönyében jellegzetes jelenség volt az egyetemi campuson és azon kívül is. Végleg Amerikában telepedett le; de a második világháború kitöréséig haza-hazalátogatott. 1935-ben megszületett lánya, Marina von Neumann, de első feleségével két év múlva elváltak. A tudós 1938-ban újranősült: választottjával, Dán Klárával szintén Princetonban telepedett le. Felesége maga is állást vállalt a Népesedéskutató Intézetben; s a velük közeli kapcsolatot ápoló Korek Valéria visszaemlékezése szerint egyszer azt mondta: „Milyen kár, hogy Jancsi most nem a »tiszta matematikát« űzi, hanem valami játékszerrel, számológéppel (!) foglalatoskodik.” A „számológép” az első számítógépek egyike volt, szekrénnyi méretű darab, amit maga Neumann rakott össze, s amelynek programozásában Dán Klára is szerepet vállalt.
Egyetemi élet Princetonban
Milyen volt az élet a harmincas években egy amerikai egyetemi városban, szépreményű ifjú professzorként? „A szép princetoni otthonban nagy társas élet folyt: fontos érdekes és gyakran mulatságos emberek, hiszen a kettő nem zárja ki egymást” – emlékezik Korek. „Folyt a »sárga lé« is - még a háború alatt is ott volt a húszas és harmincas évek pénzzel és hírrel járó léhaságának utórezgése. (…) Jött a vendégsereg. Míg elvegyültem közöttük, figyelhettem Jancsit, amint egyszer olaszul beszélget fizikáról az egyik vendéggel, majd később angolul egy másikkal, németül pedig egy Bécsből jött matematikussal.” Kollégái Neumannt remek társasági embernek ismerték meg, aki szeretett viccelődni, tudásával és memóriájával, széles körű műveltségével pedig rendre lenyűgözte hallgatóságát. Neumann Jánost nem csak a természettudományok érdekelték: a Princeton egyik történelemprofesszora szerint Neumann jobban értett a bizánci történelemhez, mint ő maga. Egyik barátja, Stanislaw Ulam matematikus pedig felidézte, hogy egy autós kiránduláson a tudós az érintett települések mindegyikénél felidézte az amerikai polgárháború csatáinak legapróbb részleteit is.
A mindentudó hedonista
Kollégái és barátai visszaemlékezése szerint Neumann hedonista volt: szeretett enni-inni;
felesége, Klára egyenesen azt állította: a kalóriákon kívül mindent meg tudott számolni.
A Princetonban kollégái gyakran panaszkodtak arra, hogy Neumann számukra elviselhetetlen hangerővel német indulókat hallgat. Legjobban zajos, kaotikus körülmények között szeretett dolgozni, s annak ellenére, hogy megkérte feleségét: alakítson ki számára egy csendes dolgozószobát, szinte sosem tartózkodott ott. (Annál gyakrabban dolgozott a nappaliban, a televízió mellett.) Közismerten rossz sofőr volt, nem egyszer olvasott (!) vezetés közben, amiből bírságok és bírósági ügyek is következtek. Gyakran intuitíven dolgozott: úgy ment el aludni, hogy egy probléma megoldatlan volt, és felébredés után már tudta a választ. Barátja, Stanislaw Ulam szerint Neumann gondolkodásmódja nem vizuális volt, hanem inkább auditív. 1951 februárjában a New York Times számára Albert Einsteinnel együtt megvizsgáltatta agyhullámait, s azok állítólag jelentősen eltértek a megszokottól.
A számítógép atyja
Neumann édesanyja, testvérei és sógorai 1939-ben követték a tudóst az Egyesült Államokba. A világháború kitörése után a matematikust meghívták az amerikai tüzérség kísérleti telepére, hogy tanácsadóként ballisztikai számításokat végezzen, 1943-tól pedig bekapcsolódott a Manhattan-terv munkálataiba, az atombomba-tervezés és -kivitelezés szigorúan titkos műveleteibe. Rendszeresen megfordult Los Alamosban, ahol elméleti munkájával segítette az amerikai haditechnikát. 1944-ben érdeklődése az amerikai hadsereg ősszámítógépe, az ENIAC felé fordult, s rövid időn belül a projekt igazgatója lett. Neumann úgy vélte, a számítógép (amely 1947-ben egy 30 méter hosszú és 3 méter magas, elektroncsövek segítségével működő alkalmatosság volt) az emberiség közös kincse, ezért nem volt hajlandó szabadalmaztatni. 1952-ben megépítette saját számítógépét, az IAS-t, elismertsége és népszerűsége egyre nőtt.
Korai búcsú
Ekkor már fájlalta a vállát, de senki nem számított arra, hogy a lángelme áttétes rákkal küzd. Állapota egyre romlott, kerekesszékbe kényszerült, így vette át a Szabadságérmet Eisenhower elnöktől (akit ő magyarul csak „vasverő Itzig”-nek nevezett). Kórházi tartózkodásai egyre hosszabbra nyúltak, emlékezések szerint még nagybetegen is a Faustot idézte – visszafelé. Végül 1957-ben, mindössze 53 évesen hunyt el egy washingtoni kórházban – katonai felügyelet mellett, nehogy államtitkokat fedjen fel begyógyszerezett állapotában. Utolsó, töredékben maradt munkája a számítógép és az emberi agy összehasonlításáról szólt.
