A farsang szinte elképzelhetetlen farsangi fánk nélkül. Ez a finomság az egész világon ismert és kedvelt, habár a hozzá kapcsolódó hagyományok okán sokan azt gondolják, hogy igazi hungarikum. Volt, amikor a farsangi fánknak mágikus erőt tulajdonítottak, máskor a királyi lakomák kedvenc finomságának számított. Itthon számos fajtája van, lehet rózsa, szalagos vagy akár csöröge.
Az év egy adott szakaszában, a karácsonyt követő és a húsvétot megelőző időszakban, vagyis farsang idején gyakran kerül az asztalra a sokak által kedvelt fánk. De vajon mióta készül e finom, télűző sütemény, és milyen hagyományok kötődnek hozzá?
Marie Antoinette rajongott a fánkért
A fánkot már az ókori rómaiak és a görögök is sütötték és szerették, míg hazánkban csak a 19. században terjedt el. Pedig egy korabeli feljegyzés szerint már 1603-ban gróf Thurzó Szaniszló galgóci várában egy lakomán, a hetedik fogásként szolgáltak fel fánkot.
Kezdetben, de még a középkorban is sós tésztából, gombával vagy hússal megtöltve sütötték, illetve ezek híján fogyasztás előtt mézzel kenegették vagy édes szirupba mártogatták.
A fánk csak az 1800-as években lett lyukas, amikor a holland telepesek meghódították vele Amerikát.
A farsangi fánk megszületéséhez két ismert történet kapcsolódik. Az egyik Németországba kalauzol el bennünket, ahol egy özvegy pékné, nevezett Krapfenné, férje halála után sem számolta fel a családi vállalkozást. Miután a környéken az ő kenyerük volt a legízletesebb, így igen sok vevőjük akadt. Egy alkalommal azonban nem sült ki időben a kenyér, és emiatt a csalódott vásárlók türelmetlenül tülekedtek a boltban. Az asszony, akit késlekedése miatt nem helyénvaló kijelentésekkel is illettek, egyszer csak kijött a sodrából, és egy tésztagalacsinnal megcélozta az egyik hangoskodót.
Krapfenné azonban nem volt jó célba dobó, így a labdacs a tűzhelyen forrósodó olajba pottyant, ahol szép aranysárgára sült.
Így született meg a bécsi fánk, amely a dobálós pékné emlékére a Krapfen, azaz a fánk nevet kapta. Hogy pontosan mindez mikor történt, arról egyetlen feljegyzés sem árulkodik.
Egy másik történet alapján a fánk XVI. Lajos francia király feleségének, Marie Antoinette-nek köszönheti népszerűségét. A legenda szerint a királyné egyszer megszökött egy farsangi álarcosbálról, és miután talpig jelmezben volt, a hömpölygő tömegben senki nem ismerte fel. Marie Antoinette nagyon élvezte a lopott szabadságot, s vígan ünnepelt az emberekkel, mígnem egyszer csak megéhezett. Odament egy mézeskalácsos bódéhoz, ahol vásárolt egy fánkot.
Az éhes királynénak annyira ízlett az édes tészta, hogy kísérőjével mindet felvásároltatta.
A karnevál után pedig behívatta az árust a palotába, és felszólította, hogy ossza meg a királyi szakáccsal a fánk receptjét, melyen végül a palota cukrásza egy kicsit finomított, így vált a fánk a királyi lakomák kedvenc desszertjévé.
A szalagos a legismertebb, de nem az egyetlen
Magyarországon csupán alig több mint százhúsz éve hagyomány, hogy a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó farsangi időszakban fánkot sütnek. Nagy Zoltán királyi főszakács, mesterszakács elmondta: a kelt tésztából készült, zsírban vagy olajban sütött, és a zsiradékban magától megforduló szalagos fánk mellett elterjedt a tojásos, gyúrt tésztából vágott, zsírban sütött, porcukrozott forgácsfánk, mely ismert csörögefánk néven, de ilyen a herőce vagy más néven száraz pánkó is.
Ezek a sütemények sütés után küllemre leginkább úgy néznek ki, mint a porcukorban meghempergetett tepertők.
Az elnevezés egyáltalán nem véletlen, hiszen a Dunántúlon a csöröge szó a tepertő szinonimájaként is használatos, míg a herőce szó jelentése farsangi vagy lakodalmi sütemény, forgácsfánk, csörgő fánk. De meg kell említenünk a faszénparázson sült kürtőskalács forgácsfánkkal rokon változatát, a zsiradékba merítve sütött kürtősfánkot is. És ezzel még nincs vége. Készülhet fánk akár főtt tésztából, burgonyából vagy almából is.
Ellenben a Tiszántúlon se nem gyúrják, se nem kelesztik, se nem főzik a tésztát, hanem olyan hígra készítik, hogy bele tudják csorgatni a forró olajba. Az így kirajzolódó különös alakzatokból régen jósolni is tudtak.
A legénynek adott fánk házasságot jövendölt
Míg napjainkban a legtöbb házasság nyáron köttetik, a 18. és a 19. században az esküvők legkedveltebb időszakának a tél, azon belül pedig a farsangi szezon számított. Nem volt ez véletlen, hiszen a mezőgazdasági munkák csak a késő őszi és a téli időszakban szüneteltek, így a legtöbb esküvőre is csak ekkor tudtak sort keríteni. A szokásokat a keresztény egyházban élő hagyományok is befolyásolták. Így miután húshagyókeddtől, vagyis a nagyböjt kezdetét megelőző utolsó naptól egészen húsvétvasárnapig már tilos volt mulatozni, lakmározni, így esküvőt sem lehetett tartani. Ám az ezt megelőző hetekben nagyon fontos volt, hogy mindenki minél többet egyen és igyon, mert így késztették a természetet is bőségre.
Ám régen a farsang nemcsak az esküvői szezon, hanem a párválasztás időszaka is volt. Száz, illetve kétszáz évvel ezelőtt a fiataloknak a bálokban és az egyéb farsangi mulatságokon alkalmuk nyílt ismerkedni. Ezek az események különös jelentőséggel bírtak, hiszen régen a nőknek nem illett „férfi módjára” mulatozni, ám a farsangi időszak egy napja, a húshagyókedd előtti nap kivételt jelentett.
A háztűznézőbe érkező legényeket pedig fánkkal kínálták a lányos háznál.
Ilyenkor, ha egy eladósorban lévő lány megfelezte a fánkot a fiúval, az már szerelmi vallomásnak számított.
Ha pedig közösen fogyasztották el a jegygyűrűre emlékeztető szalagos fánkot, már közel volt az eljegyzés. A hiedelem szerint pedig, aki fánkba rejtett pénzérmét talált, busás gazdagságra számíthatott.
