Az 1900-as évek elején kitört mexikói forradalomban nem csak férfiak harcoltak egymás ellen. A soldaderáknak nevezett nők olyan bátran küzdöttek, hogy néha még a csatatéren is felülmúlták a férfiakat. Történetüket mégis majdnem elfelejtették.
A soldaderák néven ismert női harcosok közül sokan olyan forradalmi csoportokhoz csatlakoztak, amelyek a 20. század elején igyekeztek segíteni Mexikónak kiszabadulni Porfirio Díaz elnyomó rezsimje alól. Ám ezekről a bátor nőkről a mai napig sok félreértés kering. Először is sokan azt feltételezik, hogy a soldadera kifejezés a spanyol soldado, azaz katona szóból származik. Pedig az eredete a soldada, ami „a katona fizetését” jelenti. Annak idején ugyanis a férfi katonák a feleségüknek adták a fizetésüket, hogy azok élelmet vehessenek, és elláthassák a háztartást. Ebből a nőies szerepből léptek egyet előre azok a nők, akik inkább maguk is fegyvert ragadtak.
Tették azt abban az időben, amikor a normák szerint otthon kellett volna tölteniük az idejüket a háztartás vezetésével, a gyerekek nevelésével, és illedelmesen várni haza a férjüket, testvérüket, apjukat, fiukat. Ennek megfelelően gyakran a seregben sem nézték jó szemmel a jelenlétüket, sok helyen fel sem vették őket, így a nem olyan jól megszervezett csoportokhoz tudtak csak csatlakozni. Még ott is szinte visszapattantak a szexizmus betonfalairól: nehezen hitték el nekik, hogy ők is képesek arra, amire egy férfi. Így aztán nehezen is ment az előrejutás, hiába teljesítettek jól: csak néhány nő tudott felkapaszkodni a ranglétrán, és tisztté válni. Őket coroneláknak nevezték, és néhányukat informálisan tábornokként is emlegették.
A leghíresebb női harcosok
Petra Herrera csak úgy tudott beállni harcolni a frontvonalba, hogy férfinak adta ki magát. Felvette a Pedro nevet, létrehozott egy hamis személyazonosságot, majd hajnalonként úgy tett, mintha leborotválná a „szakállát”. Keményen harcoló, kiváló stratégaként specialitása a hidak felrobbantása volt. Komoly hírnevet is szerzett magának, végül 200 fős dandár vezetését bízták rá. Csakhogy kilógó hosszú haja végül elárulta, hogy valójában nőnemű, akkor megtagadták tőle a katonai rangot, és eltávolították a seregből. A másik híres férfiruhás harcos María Quinteras de Meras volt, aki olyan nagy tiszteletnek örvendett, hogy ebben végül megelőzte saját, kapitányi rangban alatta szolgáló férjét.
Adela Velarde Pérez gazdag családba született, ám nagyon fiatalon, 15 évesen rájött, hogy orvos szeretne lenni. Kamaszkora ellenére komolyan vették, amikor csatlakozott a forradalomhoz: a Fehér Kereszt mexikói egyesületében dolgozott, és nagy szerepe volt abban, hogy egyre több női harcos állt be a seregbe akár ápolónőként, akár harcosként. Nevét mégis szinte kitörölték a történelemkönyvekből, csak 1962-ben ismerték el a forradalom veteránjaként. A hetvenes években hunyt el, mélyszegénységben. Ma viszont az összes nőt jelképezi, akik – nem csak a mexikói forradalom alatt – részt vett a betegek és sebesültek gondozásában, az élelmezésben, illetve a harcokban.
Szintén híressé vált Amelio Robles Ávila (született: Amelia Robles Ávila), aki a helyzetet arra használta, hogy kialakítsa férfiidentitását, amihez a forradalom lezárása után is ragaszkodott, 95 éves korában bekövetkezett haláláig. Ma már úgy tartják, hogy ő volt az egyik első transznemű ember a mexikói történelemben. A forradalom idején kiváló lövészként és lovasként ezredesi rangig vitte, hat golyó is megsebesítette, de végül mindig felépült. Élete második felében már sorra kapta a kitüntetéseket a forradalom idején tett hősi szolgálataiért, megnősült, és egy gyermeket is örökbe fogadott feleségével.
Nem minden soldadera ment önként
Nehéz pontosan megmondani, hogy hány soldadera ragadott fegyvert a háború alatt, de elegen voltak ahhoz, hogy a hatóságok figyelmét is felkeltsék. Ángel García Peña hadügyminiszter megpróbálta megakadályozni a soldaderák részvételét a harcokban, ám figyelmeztették, hogy ez esetben több csapat is lázadásba kezd. Így aztán kénytelen-kelletlen hagyták a nőket is harcolni.
Néhányuk azonban nem önszántából ment a csatamezőre. Egyes férfiak ragaszkodtak feleségeik jelenlétéhez, hogy legyen, aki főz rájuk, és ellátja a sebeiket. Egy feleség terhesen volt kénytelen követni urát a csatatérre, ahol rettenetes körülmények közt szült meg, majd amiatt kellett eltemetnie gyermekét, mert nem talált elég vizet maguknak a sivatagban. Néhány soldaderát katonák raboltak el falvakból, s ha nem álltak be a seregbe, lelőtték őket. Sokan pedig pont az ilyen események hatására döntöttek úgy, hogy inkább nem maradnak otthon férjük védelme nélkül, kiszolgáltatva a katonák zaklatásainak, hanem inkább beállnak harcolni, ott ugyanis ironikus módon több védelemre számíthattak. Azok, akik nem értettek a fegyverforgatáshoz, ápolónőként, szakácsként, takarítónőként segítették a harcosokat.
Sok évtizedbe telt, mire elkezdték elismerni a női harcosokat
S hogy később mi lett velük? Bár a soldaderák vitézül harcoltak a mexikói forradalom idején, utána a legtöbbjük kénytelen volt visszatérni a megszokott szerepeihez. Nagyon kevesen kaptak bármiféle elismerést kemény munkájukért. A forradalmi győzelem ellenére is kevés előrelépés történt a nők jogai terén. Mivel a történelmet férfiak írták, nyugodtan kihagyhatták azokat a nőket, akikről nem volt kedvük írni, vagy egyértelműen férfiszemszögből örökítették meg őket, harci képességeik helyett kívánatosságukra fókuszálva. Emiatt sok évtizeden át a soldaderák szexuális tárgyként maradtak fenn a kollektív emlékezetben. A 20. század végén kezdte csak el Mexikó megfelelően felismerni a soldaderák bátorságát, kiállását, valódi képességeit. Sokan máig inspirációt merítenek a női harcosok történeteiből, akik akkor is harcoltak a hazáért, ha abban a férfiakhoz képest fogyatékos emberi lényként tekintettek rájuk. (A borítókép illusztráció.)
