Amikor külföldön járunk, szeretünk valami kis emléktárgyat vásárolni, amit otthon nosztalgiával nézegethetünk. Az sem baj, ha ez a tárgy esztétikai élményt is nyújt, de általában inkább a szerint választunk, mit tartunk úti célunkra jellemző, tipikus helyi szuvenírnek. A Kínában gyártott hűtőmágnest például kényszeresen beszerezzük, míg a nálunk járó nyugati turisták gyakran matrjoskababával vagy valamilyen elvtársi retró tányérsapkával távoznak boldogan, pedig mára már talán a legtöbb tudja, hogy az anyanyelvünk nem az orosz, fővárosunk Budapest, saját folklórkincsünk pedig van éppen elég.
Értem én, hogy könnyű elcsábulniuk egy gizda Budapest feliratú bevásárlószatyor vagy parlament nyomatú bögre irányába, de egy szép kékfestő vagy matyó hímzéses terítővel, vagy akár egy jó üveg egri bikavérrel, tokajival, netán egy kis libamájkonzervvel hazatérve is sokkal szebb emlékek ébredhetnek, mint az orosz viseletbe öltöztetett, egymásba pakolt babaszett vagy a tányérsapka révén.
Kékfestő
Pedig a 2018 óta az UNESCO által a világ szellemi kulturális örökségét képező kékfestő és az abból készült asztalterítő, textilszalvéta, függöny vagy kötény sokkal autentikusabb emlék lehetne.
A legkorábbi évszámmal jelölt kékfestő kelme 1783-ból való,
s hamarosan akkora keletje alakult ki a kék alapon fehér színű nyomott mintás textíliának, hogy országszerte számos manufaktúrában kezdték meg előállítását.
A 19. század közepétől a kézi festőműhelyeket már kékfestőgyár-szerű üzemek váltották fel. Talán kevésbé ismert, hogy a kékfestő készítésekor a fehér kelmére egy nyomódúcnak nevezett, kis fatábla segítségével, eredetileg kézzel vittek fel egy gátlószert, amely megakadályozza, hogy a későbbi fázisban használt kék szín a nyomatok helyén befogja a textilt.
Matyó hímzés
A színes, virágmotívumokat tartalmazó matyó hímzés ma már újra trendi viselet is, mely az 1900-as évek elején élte igazi fénykorát ruhaneműket és lakástextileket díszítve.
Már 2012-ben felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökségeinek listájára
a színes rózsákat, bimbókat, tulipánokat, leveleket mintázó hímzés, mely eredetileg fehér alapon piros és kék, fekete, sárga, majd zöld fonallal készült, és egyre nagyobb felületeket foglalt el a textílián.
A Matyóföld fővárosaként számontartott Mezőkövesden és az alföldi matyó vidékeken talán inkább ismert a hímzés kialakulásának mondája, miszerint egy zord télen az ördög úgy döntött, hogy magához vesz egy ifjú legényt, akit így csinos mátkájának nélkülöznie kellett. Kérte is a leány az ördögöt, hogy adja neki vissza párját, hogy ne unatkozzon. De az ördögöt se ejtették a fejére. Azt kérte cserébe a menyecskétől, hogy kötényében hozza el a rét legszebb virágait neki, és akkor a túszul ejtett legényt ő ki is szolgáltatja nyomban. Gondolta a szegény ördög, nem sok veszítenivalója van így télvíz idején ezzel a kéréssel. De a magyar virtussal nem lehetett packázni már akkor sem, a fiatal lány pedig úgy telis-tele hímezte kötényét a kert és a rét legszebb virágaival, hogy az ördögnek elállt a szava, és átadta a furfangos leányzó mátkáját.
Gasztroszuvenírek
Egy olyan gazdag gasztronómiájú országból, mint mi vagyunk, nehéz nem tele hassal és emlékezetes kulináris élményekkel távozni. Aki ezek közül idézne fel valamit szívesen saját hazájába visszatérve is, az gyakran választja a pirospaprika-őrleményt vagy -füzért, a libamájkonzervet vagy egy jó tokaji bort, sok egyéb büszkeségünk mellett.
Matrjoskababa
Mindezzel szemben a matrjoskababa egyesek szerint egyenesen Japánból származik, nem is Oroszországból, és a szerencse hét istennőjét jelképezték az egymásba rakott női figurák.
A nálunk is ismert, bár messze nem hazai népművészeti alkotásként jelen lévő babakollekció prototípusát Vaszilij Zvjozdocskin asztalos faragta, és Szergej Maljutyin festette 1890-ben.
A hagyományosan orosz viseletbe „öltöztetett” fanénik legtöbbje a család alappillérét jelentő anyát ábrázolja,
ahonnan a „kis matróna” név is eredeztethető. A babaszettel az 1900-as párizsi Exposition Universelle-en ismerkedhetett meg a nagyközönség, ahol rögtön bronz elismerést is kapott, mégsem ilyennel a hónuk alatt távoznak haza a Párizsba látogató turisták sem.
Tányérsapka
Sokan csemegének élik meg, ha egy-egy elvtársi korból származó tányérsapkát vagy szovjet kitüntetést kaparintanak meg maguknak magyarországi szuvenírként, holott a tányérsapka eredetileg már Napóleon idejében kezdte a csákót felváltani praktikus okokból a harcmezőn. Az akkor még inkább hálósipkára emlékeztető fejfedőt aztán 1808-ban a porosz hadsereg tábori legénységi viselete fejlesztette tovább merevebb pánttal és magasabb koronarésszel.
Pár évvel később a cári Oroszországban is megjelent valami hasonló, s ezek ötvözetéből 1817-ben létrejött a sztenderd, amelyen a korona és álló rész mellé a tisztek esetében fekete lakkozott bőr szemernyő is járult. Azóta számtalan nemzet átvette katonai, rendőrségi fejfedőnek ezt a fazont, a 80-as évekig nálunk használatban lévő retró változatokat pedig a 3000 forintos ártól akár 60 000 forintos összegig kínálják az internetes kereskedőoldalakon.
Hűtőmágnes
Mindenesetre ránk, főleg ma, ez sem sokkal jellemzőbb, mint a Kínában gyártott és különböző látványosságokat mintázó aprócska, színes hűtőmágnesek, melyeknek valójában annyi közük van az ábrázolt helyszínhez, hogy bizonyos városi legendák szerint a távoli ország gyáraiban néha összekeverednek a kedvelt desztinációk és a főbb turistaérdekeltségek, így gyakran születnek például a Colosseumot ábrázoló hűtőmágnesek I love Paris felirattal.
