Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Balsai Móni első önálló estje, a Shirley Valentine című monodráma a Centrál Színházban debütált.
Elstartolt Balsai Móni Jászai Mari-díjas színésznő monodrámája, a Shirley Valentine, amely április 28-ától a Centrál Színházban tekinthető meg. Sziporkázó előadásmódjával percek alatt levette a lábáról a nyilvános főpróba közönségét, amely után alkalmunk nyílt beszélgetni vele a darabról. Vajon mi keltette fel Balsai Móni érdeklődését a házasságában megszürkült, egykor életvidám, középkorú liverpooli Shirley történetében, aki váratlanul Görögországba utazik barátnőjével, hogy megtalálja magát, és hogy ne a konyhafal legyen egyetlen beszélgetőtársa az életben?
A Shirley Valentine egy híres monodráma. Honnan jött az ötlet, hogy pont ebből a műfajból keressetek darabot Ujj Mészáros Károllyal?
Nagyon sokszor kerestek meg azzal, hogy nincs-e olyan önálló estem, amit könnyű utaztatni, amivel el tudunk menni vidékre is, hogy ne csak a fővárosi emberekkel tudjunk találkozni Károllyal. És eddig nem volt ilyenem. Aztán amikor kitört a Covid, nagyon sok szabadidő meg szorongás hullott az ölünkbe, és eszünkbe jutott, hogy akkor most itt az alkalom: „Ketten vagyunk, olvassunk!” Jó pár darabbal ismerkedtünk, de egyik se fogott meg minket igazán. Aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy nekem van egy gyerekkori emlékem a Shirley Valentine című 1989-es filmről, és tudtam, hogy ez eredetileg egy színdarabból készült, így azt mondtam: „Nézzük meg ezt!” Így a Shirley Valentine monodrámát is odaadtam Károlynak, aki rögtön azt mondta: „Na, ezt kell megcsinálnunk, mert ez olyan, ami nekünk való!”
Mi volt az, ami megragadott benne, amitől azt éreztétek, hogy nektek ez a darab kell?
Egyrészt, beleöregedtem a karakterbe. Sőt, túl is öregedtem, mert eredetileg egy 42 éves nőről szól, aki a gimnáziumi, első szerelmével házasodott össze, és akinek ennyi idős korára már kirepültek a gyerekei otthonról. Másrészt, megmozgatott, hogy mi történik az emberrel, ahogyan éli az életét, és hogy mi történik a vágyaival, az elképzeléseivel, amiket gyerekkora és fiatal felnőttkora óta dédelget, hogy hova jut végül. És úgy gondolom, csodálatos, ha valaki ezen elkezd gondolkozni, mint Shirley, és megpróbál megoldást találni arra, hogy ha nem érzi jól magát, akkor hogyan tud változtatni. Annyira tele van pozitív energiával, és olyan sok erőt tud adni ez a színdarab, hogy ezért gondoltuk azt, hogy szeretnénk megcsinálni.
Akkor, ha jól értem, Shirley pozitív energiája ragadott meg a legjobban. Volt-e olyan oldala, amivel nehezen barátkoztál meg, vagy amit nehéz volt a színpadra felvinni?
Képzeld, nem. Ezt más is szokta kérdezni, hogy van-e olyan, amit nem szeretek benne, és nincs. Épp az a jó, ha valami olyasmit játszik az ember, ami egyáltalán nem önazonos vele: pont az az izgalmas. Ezért is lesz színész az ember, hogy ilyen dolgokat is kipróbáljon. Olyan, amit nem kedvelek Shirley-ben, olyan nincs, de más színházi karakterben sem találok ilyesmit. Vannak olyan szerepeim, ahol rendkívül idegesítő személyiséget kell alakítani, de nagyon élvezem, mert pont ezekben lehet egy kicsit lubickolni. Sőt, a Shirley Valentine-ban is az egyik kedvenc karakterem Shirley rátarti tanárnője vagy a kotnyeles szomszédasszonya, mert ezek mind hálás figurák a maguk idegesítő természetével. Szerintem mindenkinek van az életében olyan, akire ráismer a figurákon keresztül, akin nevethet rajtuk keresztül.
Volt valamilyen meghatározó élményed a próbafolyamat során, aminél érezted, hogy megfogtatok valamit, hogy megérkeztetek a darabbal?
Mindig az első két-három előadásnál jön el ez a pillanat, nem is a premieren, mert ekkorra érik össze a darab. Színdarabot mindig nehéz néző nélkül próbálni, vígjátékot pedig még nehezebb. Tatabányán már bemutattuk ezt a darabot, és hat előadás le is ment ott, tehát némi tapasztalatot már szereztünk a nézői reakciókból. Ma, a Centrál Színház-béli nyilvános főpróbán, az első közönséggel való találkozáskor éreztem is, hogy attól, hogy korábban Tatabányán játszottam ezt a darabot, ma már könnyebb volt a nézői reakciókat beépítenem.
Volt olyan nézői visszacsatolás, aminél meglepődtél, amire nem számítottál a próbafolyamat során, de ami valamiért nagyon megmozgatta a nézőket?
Nem feltétlenül. Illetve, azt érdekes volt megtapasztalni, hogy nagyon sokszor valahogy annyira elragadta az embereket a történet és az érzések, hogy hangos reakciót váltott ki belőlük az előadás. Ilyen gyakran volt, hiába más energiájú mindegyik közönség, aki egy adott napon összegyűlik. Olyanokra gondolok, mint például, amikor megjelenik Shirley férje, és kiszakad egy hangos „Na, ez is megjött!” a nézők soraiból. Fölhallatszanak a kommentek, hallom a lenti megjegyzéseket, és ez azért nem szokott gyakran előfordulni. De valahogy annyira intenzív az előadás, hogy nagyon sokszor kiszakad az emberekből valamiféle véleményezés. Ez eleinte meglepett, hogy a nézők hangosan gondolkoznak, és ezt hallom a színpadról.
Miben más egy monodrámában szerepelni, mint egy többszereplős darabban?
A többszereplős daraboknál minden többfelé oszlik: a figyelem is és a szöveg is. Ha hibázik az ember, a partnere ott van, hogy segítsen. Van benne valami cinkosság, van kivel összenézni, reagálni rá. Itt most csak saját magamra tudok reagálni, és nincs segítségem. A pozitívuma ennek a helyzetnek viszont az, hogy ha valamit elrontok, csak magamra haragudhatok, és senki nem fogja a szememre hányni, csak saját magam.
Milyen érzés volt együtt dolgozni Ujj Mészáros Károllyal, a férjeddel, egy olyan darabon, ami többek között egy házastársi elakadásról is szól?
A mi elakadásainkról nem beszélgettünk a munka során. Nem volt idő, mivel a saját konyhánkban próbáltuk, amíg aludt a gyerekünk, lábujjhegyen, suttogva. Tehát amikor felébredt a kisfiunk, akkor már vele foglalkoztunk, nem a darabban éltünk egész nap. De nyilván mindkettőnkben fölhozott gondolatokat, és ahogyan a nézőknek is megtelik szeretettel a szíve meg a lelke az előadás végén, minket is nagyon feltöltött. Jó dolog olyat próbálni, ami ad. Mind a színházban, mind filmben nagyon nehéz olyan szerepen dolgozni és játszani, ami megterhelő vagy lesújtó dologról szól, de ez a darab, ez ad.
Szerinted mi az, amit a mai 2022-es közönségnek adni tud ez az először 1986-ban bemutatott darab?
Ugyanazt, ami az egyik részről nagyszerű, a másik részről pedig arról árulkodik, hogy nem sokat változtunk ez alatt az idő alatt mi, emberek. Ahogyan a színdarabból készült filmben is érződik, akkor még természetesebb volt, hogy egy férj csúnyán beszéljen a feleségével. Ez akkoriban még nem volt annyira meglepő, kiakasztó dolog, és ez semmit sem változott. Csak az változott, hogy most már lehet róla beszélni, most már tudjuk, hogy mi az a verbális erőszak. Sajnos még mindig nagyon szűk réteghez jut el, de minél többet beszélünk róla – és beszélnünk is kell róla –, annál jobban tud terjedni. Egyébként a darab témája ugyanúgy aktuális ma is, hiszen ugyanúgy megvannak az életkorok sajátos problémái, és ezt mindenki végigéli. Az életvitelünk és az életmódunk nem nagyon változott az elmúlt 30-40 évben.
Nemrég oldottak föl minden korábbi korlátozást. Milyen érzés ismét maszk nélküli, élő, telt házas közönség előtt játszani?
Nagyon furcsa. Amikor bejött a Covid, minden leállt. Iszonyatosan ijesztő és döbbenetes volt. Aztán már lehetett színházba járni, de csak minden második székre szabadott ülni, maszkban. Rettenetes volt, főként, mert a maszk eltakarta a közönség reakcióit, és picit vissza is fogta az embereket. Szóval nagyon felszabadító érzés, hogy most már nem kötelező a maszkhasználat, miközben egyébként sok szorongással is járt az elején, mert a Covid nem tűnt el. Éppen ezért én egyáltalán nem haragszom, sőt, köszönöm azoknak, akik továbbra is maszkban ülnek be a színházba, mert a Covid nem múlt el attól, hogy jött egy háború. Nyilván nagyon jó érzés, hogy látom az arcokat és a nézők mimikáját, de közben feszélyező is. Kettős érzéseket kelt bennem ez a helyzet, nagyon furcsa kettős érzéseket.
Mit gondolsz, a jövőben szeretnél elvállalni még egy monodrámát?
Egyelőre biztosan nem. Először szeretném úgy megtanulni és beépíteni magamba ezt a darabot, hogy úgy érezzem, biztonságosan, teljesen az enyém. Nagyon féltem tőle, és Shirley Valentine-hoz hasonlóan én is átléptem egy félelmet, egy határt azzal, hogy bevállaltam ezt a monodrámát. Szóval egy picit megveregetem a vállam, hogy „jól van, oké, bátor vagy és megcsináltad, meglépted”. Remélem, hogy a nézők is úgy fogják szeretni a darabot, mint mi, Károllyal.
