Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mussolini neve végül nem a Földközi-tenger feletti hatalom tartós birtoklása miatt égett be az emberemlékezetbe. Bármilyen furcsa is, a tej mint ruházati alapanyag bevezetésének atyjaként majdhogynem több sikert könyvelhetett el, mint elismert politikai vezetőként.
Egy kovácsmester és egy tanítónő fiaként látta meg a napvilágot a kis Benito 1883 közepén, s már iskolai pályafutása alatt is bevállalt néhány, apró diákcsínynél keményebb akciót a magabiztos és tehetséges gyerek. Ennek ellenére tanári diplomát szerzett, és már 17 évesen belépett a szocialista pártba. Alig volt 29 éves, amikor ügyes újságírói vénájának kihasználásával az Avanti című lap főszerkesztőjévé lépett elő, s regnálása alatt a sajtóorgánum olvasottsága radikálisan meg is nőtt.
Túlélte a frontvonalon az I. világháborút, 1919-től a fasiszta mozgalom vezetője, később parlamenti képviselő, s 1921-ben már a 300 000-nél is több tagot számláló Nemzeti Fasiszta Párt vezetője. 1922-ben miniszterelnökké neveztette ki magát: az oktatás, a munka és a szórakozás lehetőségét is megteremtette népének, akiket szombati katonai és sportfoglalkozásokra kötelezett. De munka után kórusban, színjátszó körökben, könyvtárakban vagy éppen táborokban vezethették le a feszültséget „követői”.
Jóllehet, intézkedéseiben többet is megszabott nekik a kelleténél, például, hogy a járda melyik oldalán és milyen irányba haladva közlekedjenek.
1929-ben aláírták a lateráni egyezményt XI. Pius pápával, és így megalakult a Vatikán mai államformája, mely a világ legkisebb területű és népességű független állama.
Mussolini és a divat
Ebbe is megpróbált beleavatkozni, kisebb-nagyobb sikerrel.
Például 1932-ben betiltotta a nők nadrágban járáshoz való jogát.
Legnagyobb villantása a divat téren azonban mégiscsak az a nagyratörő terve volt, hogy a hazai textilipar fellendítését egy olyan találmányra alapozza, amely tejből készített ruhaipari alapanyagot.
Tejből ruhát?
Az 1900-as évek elején Németországban már felbukkant ötletet poroltak le az olaszok, amikor a tehéntej fehérjéinek jelentős részét képező kazeint sikerrel alakítva rostokká ruhaipari alapanyagot varázsoltak a fehér nedűből. Benito dédelgetett vágya volt a teljes nemzeti önellátás elérése, melyhez kapóra jött a textilipar alapanyagigényének országon belüli kielégítése, így folyamatosan nagy összegeket pumpált a kísérletezés tökéletesítésébe és a termelés fokozásába.
Ez nem is volt hiábavaló: 1929-re Olaszország már világszinten is jegyzett műselyem-előállító nagyhatalommá vált. Egy Antonio Ferretti nevű kreatív olasz fejlesztette csúcsra a technológiát, amelyek az SNIA Viscosa meg is vásárolt.
Mi az a lanital?
A lana, azaz 'gyapjú' és és az Italia szavak keverésével a tejalapú ruhaalapanyag után annak nevét is sikerült létrehozni: lanital.
Hamarosan nagyjából 45 kiló tejből több mint 1,6 kiló lanitalt tudtak készíteni a lefölözött tej felhasználásával,
ami az addigra diktátorrá lényegült Mussolini megelégedésére szolgáló adat volt. Hát még amikor 1937-re, vagyis röpke 2 év leforgása után, már évi 4,5 millió tonna ilyen anyagot állítottak elő a „szorgalmas” déliek. Újabb 3 év elteltével betörtek a nemzetközi piacra is a majdnem „tejesen” tökéletes anyaggal: Japán, Kanada, Anglia, Franciaország is a lanital „fogyasztói” közé léptek.
Az európai piac után még az Amerikai Egyesült Államok is rácsavarodott a tejruhák divatjára, annál is inkább, mert a tejből kinyert fehérje, a kazein már korábban is kutatásaik fókuszában állt, de ettől kezdve már nemcsak zongorák billentyűihez vagy papírgyártáshoz hasznosították, hanem a divat világába is befröccsent a tejszármazék.
És mi az aralac?
Később az amerikaiak megalkották saját lanitaljukat aralac néven, de a kevéssé ellenálló, sérülékeny anyag hájpja addigra kicsit alábbhagyott, mert előfordult, hogy savanyú tejre emlékeztető szaghatások kísérték a ruhát és viselőjét egy tökéletlenül előállított aralac- vagy lanitalruha villantásakor. Ez aztán betette a kaput Mussolini egyik kedvenc üdvöskéjének, de addigra már javában a negyvenes években jártunk. és a diktátornak feltehetően kisebb gondja is nagyobb volt a savanyú tej bukéjánál.
Savanyú a tej…
Az amerikai termék 1941-es születését még megérte Mussolini, a gyártás 1948-as beszüntetését már nem, mivel 1945-ben kivégezték.
Szeretőjével menekült német egyenruhában a svájci határ felé, amikor az olasz fegyveres partizánok megtalálták a 61 éves ducét és Clara Petacci nevű fiatal hölgyismerősét, akihez régóta intim viszony fűzte. A kevéssel ezután kivégzett pár holttestét Milánóban egy benzinkút tetejéről fejjel lefelé lelógatva tették közszemlére elrettentő példaként. Így ért véget „tejhatalma” is.
