Mariupol nemcsak a mostani háborút szenvedte meg: magyar hadifoglyok százai sínylődtek a város határában felállított hadifogolytáborban a második világháborúban, köztük egy híres, ám mára csaknem elfeledett írónk is.
Kolozsvári Grandpierre Emil sikerszerzőnek számított a hatvanas évektől a nyolcvanas évek közepéig. Regényeit mai szemmel nézve hihetetlenül magas példányszámban adták el, így nem csoda, hogy helyet kaptak szinte minden magyar család könyvespolcán. Nagyon termékeny író volt: több mint hetven kötete jelent meg, amelyek közül a legmaradandóbbak önéletrajzi ihletésű regényei (Hullámtörők, Béklyók és barátok, Árnyak az alagútban). Ezekből képet kaphatunk családi viszonyairól, nőkhöz fűződő kapcsolatairól, pályája alakulásáról – és a mariupoli hadifogságban elszenvedett fél év viszontagságairól is.
A második világháborúban és azt azt követő években több százezer magyar raboskodott a Szovjetunió hadifogolytáboraiban. Az akkori Magyarország területéről 555–565 000 magyar állampolgár kerülhetett szovjet fogságba. Az elfogás után a katonák gyűjtőtáborba, majd hadifogolytáborba kerültek. Ilyen tábor működött Mariupolban is.
Kolozsvári Grandpierre Emil éppen Franciaországba készült emigrálni, amikor a történelem közbeszólt: mint a harcképesnek nyilvánított magyar férfiak többsége, ő is megkapta a katonai behívóját, így Párizs helyett Kaposvárra kellett mennie. Az író világéletében rossz alvó volt, és legelőször is az összezártság nehézségeivel kellett szembesülnie: „…magam maradtam ébren a teremben, amelyben egyre sűrűsödött a bűz, mosatlan lábak, gondozatlan testek árasztották, dúrban vagy mollban útjukra bocsátott fingok, mindig máshonnan, mint a békák brekegése” – írja Hullámtörők című regényében. Irodai szolgálatra osztották be, s bár időről időre hazaengedték, mindig érkeztek az újabb behívók. 1940-től kezdve gyakorlatilag folyamatosan katonáskodott, 1944-től már nem csupán irodai szolgálatban, hanem az arcvonalon. 1945-ben Csehszlovákiában, České Budějovice mellett esett hadifogságba, éppen akkor, amikor társaival együtt úgy döntött, hazaindulnak. Egy közeli gyűjtőtáborba került, majd rövid időre Brnóba, egy nagyobb táborba. Brnóban bevagonírozták és elindították őket. Útjuk céljáról nem volt fogalmuk, a hosszú vonatúton papírdarabkákra üzeneteket írtak a családtagjaiknak, feleségüknek, és a sínek közé dobták a cetliket, abban reménykedve, hogy valaki megtalálja és eljuttatja őket a rokonoknak. (Meglepő módon az író üzenetei csaknem minden címzettet elértek.)
A magyar hadifoglyokkal teli vonat heteken át zötykölődött, sokszor fél napokat vesztegelt. Máramarosszigeten átszálltak egy másik marhavagonba, az író igyekezett az ablak közelében maradni, onnan szemlélte a pusztítást: „Néhol kilométereken át dzsungelszerűen dús, mindent beborító gyomot láttunk, aztán változott a kép, a letarolt földön szétlőtt tankok hevertek, kibomlott belekkel, az elgörbült ágyúcsövek, megannyi hangtalan acélsikoltás, a szétgurult páncéllapokra posztódarabok tapadtak, a sötét foltok rajtuk a legénységről üzentek, csontjaikat szerte hordták a kóbor kutyák.” Mariupolba, egy félig-meddig épen maradt gyárudvarból lett hadifogolytáborba futott be a vonat. A magyarok mellett osztrákok, lengyelek, németek, olaszok, sőt japánok is raboskodtak a táborban, amely egyre nagyobb lett, és folyamatosan érkeztek az új hadifoglyok.
Grandpierre igyekezett megőrizni a kondícióját, mindent megevett, amit csak lehetett. Rozscsírákat csipegetett, hogy a skorbutot elkerülje. Társainak gyomra tiltakozott az apró, nyers halak ellen, amelyek sóban eltéve a tábori koszt alapját szolgáltatták, de az író helyettük is megette, amit meg tudott. (Emiatt aztán Cápának csúfolták.) A sózott haltól természetesen a szomjúság gyötörte, de vizet csak forralva volt tanácsos inni, különben gyomorgörcsöt okozott, rosszabb esetben hasmenést. Így Grandpierre, akármennyire is szomjas volt, délelőtt nem ivott, megvárta az ebédre osztott répalevest és árpakenyeret. Az író ekkor még jó kondícióban volt, fizikai munkára osztották be: a közelben lévő harckocsironcsokat kellett darabokra szedni, majd elvinni az olvasztókemencébe. Utána gyomeltakarítás következett. A környéken, ameddig a szem ellátott, embermagasságban állt a gyom, de ennek a munkának legalább volt némi haszna is: a gazban növő apró uborkákat titokban megehették. Lefekvés előtt oroszul tanult, próbált fordítani – egészen addig, amíg le nem sújtott rá a balsors, egy pattanás formájában. A furunkulus a mostoha tábori körülmények között gyorsan elfertőződött, az író belázasodott, hasmenése lett, ami ott a táborban érthető módon halálfélelemre adott okot. „A latrina szoba nagyságú, körülbelül három méternyi mély gödör volt, fölibe szabálytalan alakú, ismeretlen rendeltetésű vasrácsot borítottak. (…) Lázban vacogva, legyöngülten, szédelegve kerestem ki valamilyen biztonságosnak látszó helyet a mindenütt ürüléktől csuszamlós rácson. (…) Egyetlen suta mozdulat, egyetlen másodpercnyi szédület, s lebukom a mélybe.”
Negyven-negyvenegy fokos lázzal küszködött, az étel nem maradt meg benne, de egy napnál több időre nem kapta meg a felmentést a munka alól. Képtelen volt gondolkodni, elvesztette a hangját, csont és bőr volt már, egyre nyomorúságosabb állapotba került. A kiszáradásos haláltól egy csomag tea mentette meg, amivel egy altiszt szánta meg. Három-négy nap múlva némileg megerősödött, és már éppen kezdett bízni benne, hogy hamarosan felépül, amikor valaki ellopta tőle a teát. Ekkor összeroppant: „A nyelvem, mint az itatóspapír, az ajkam cserepes, a szemem – ha tükörbe néztem – mély, sötét lyukból pislogott felém, fénytelenül. Szinte szemlátomást fogytam.” Akaratlanul is életének korábbi eseményei villantak fel előtte, társai átnéztek rajta, kenyéradagját mások ették meg. Amikor hírét vette, hogy orvosi felülvizsgálat lesz a táborban, utolsó erejét összeszedve felöltözködött, majd hol négykézlábra ereszkedve, hol ide-oda tántorogva az orvos elé járult, aki kórházba utalta. Ez megmentette a biztos haláltól, három hét alatt felépült, és a jó szerencse is mellé szegődött: felkerült a hazatérők listájára. Huszon-egynéhány nap vonatozás után érkezett meg Mariupolból Szegedre, majd onnan Budapestre. Szerelme csak a kék szeméről ismerte fel, amikor hazatért.
