Előfordul életünk során, hogy nagy a jövés-menés a hálószobánkban. Pedig hűséget fogadtunk kedvesünknek, mégsem tudjuk tartani szavunkat.
Sokszor napjaink harmadát is másokkal töltjük fülledt éjszakákon át. Még ha szerelmesek vagyunk is társunkba, amikor megjelennek, gyakran könnybe lábad a szemünk. Szorosan kötődnek hálószobánkhoz, imádják a bőrünket, testünk melegét és az ágyunk nyirkosságát. Egy baj van velük: nem szobatiszták.
Vagy azok éppen, csak kissé furcsa módon fejezik ki ragaszkodásukat irántunk. Mindig éjszaka érkeznek, váratlanul, de reggelre, mire felkelünk, sejtelmesen eltűnnek. Mégsem mondható el róluk, hogy léha csélcsapok lennének, ugyanis feltétel nélkül kitartanak mellettünk, nem az egyéjszakás kalandokban lelik örömüket.
Mégsem tudjuk megszeretni őket. Például azért sem, mert
többen is mellénk fekszenek.
Akár 1,5-2 milliónyian is egyszerre. Elférünk így is, mivel az atkák egy 0,3-0,5 milliméteres apró pókfélék, ám az a tény, hogy naponta hússzor is ágyunkba ürítenek, komoly problémát okoz: a porallergiát, amitől tömegek szenvednek. Jó esetben könnyezünk és tüsszögünk, rosszabb esetben asztmarohamaink támadnak.
Furcsa egy viszony ez: kéretlenül ágyunkba férkőznek, odaürítenek, allergiásak vagyunk rájuk: mégis mi etetjük őket. Fő eledelük ugyanis bőrünk levedlett hámsejtjei, pontosabban az azon megtelepedő penészgombák. Egy grammnyi penészgomba pedig egymillió atka napi adagját fedezi.
Nem válogatósak,
bármelyik ágyhotelbe szívesen beköltöznek.
Ha magas a páratartalom, kellemesen meleg van és sötét, nem is akarják elhagyni a fejedelmi lakosztályt. Hiába próbáljuk kiirtani őket különféle atkairtó szerekkel, nem fog menni, legfeljebb soraikat ritkítjuk, de szinte képtelenség teljesen kiiktatni őket.
Kimoshatjuk az ágyneműt, vagy használhatunk antiallergén változatot belőlük, de egyáltalán nem hálószobatitok, hogy a legbiztosabb tömegpusztító fegyver ellenük: a friss levegő és a napfény. A végleges szakításhoz nem lehet eleget szellőztetni és elégszer napfényre tenni az ágyneműket.
Ágyak, párnák közt
Nem is olyan rég újfajta ágyra járók bukkantak fel közöttük: az ágyi poloskák. 2008 körül kezdtek tömegesen beköltözni a hálószobáinkba. Inkognitóban tevékenykednek, alig lehet észrevenni őket. Nappal résekbe bújva pihennek, majd éjszaka csapatostul bújnak elő, és vámpírok módjára szinte lerohanják a mélyen alvó gazdatestet, hogy szívják a vérét.
A hat milliméteres vörösesbarna ágyi poloska ugyanis vérrel táplálkozik, és minden lehetőséget megragad, hogy a paplan alól kilógó testrészeinket megtámadja és jól megcsipkedje. Hasonló sebet hagynak rajtunk, mint a szúnyogcsípés, pirosak, viszketnek, viszont egy hét el is eltelhet, mire elmúlnak. Éppen a csípésnyomok árulkodnak jelenlétükről.
Váratlanul törnek ránk, bármikor átjöhetnek a szomszédból, de hazavihetjük őket a tömegközlekedési járművekről is. Próbálkozhatunk ugyan éjjeleken át levadászni vagy felporszívózni őket, de annyira gyorsak és szaporák, hogy
szinte lehetetlen megszabadulni tőlük
házilag. Ravaszak és szívósak, nem adják könnyen a hálót. Egyetlen halálos ellenségük van csupán: az erős méreggel felfegyverzett rovarirtó szakember. De neki is többnyire kétszer kell összecsapnia velük, hogy állhatatos hálószoba-bitorlók végleg megadják magukat.
