Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A könyvpiac egyik izgalmas újdonsága Pataki Ági nevéhez köthető. Magyarország első szupermodellje, aki 70 évesen is bomba jó formában van, születésnapjára könyvet írt az életéről. Nem az ő ötlete volt, rávették.
Hogy neki esze ágában sem volt ilyesmit írni, arra egyszerűen azt a választ adta, hogy
vele tulajdonképpen nem történt semmi.
Pedig ha valakivel történt valami izgalmas a vasfüggöny mögött, az bizony ő volt. Pályafutását idegenvezetőként kezdte, majd amikor Rotschild Klára szalonjába turistákat vitt egy bemutatóra, a szalon vezetőjének, a nagy hatalmú Rotschild Klárának megakadt a szeme rajta. És mivel épp az egyik próbakisasszonya, azaz manökenje nem jelent meg a bemutatón, Ágit kérte meg a beugrásra.
Ez csak egyetlen sztori, ilyenből van még pár a könyvben, aminek segítségével megismerjük a gyermekkorát, szárnypróbálgatásait a divat világában. Kiderül az is, hogy úgy lett belőle a Fabulon reklámarca, hogy erről előzetesen senki nem kérdezte meg őt. Elmeséli, miért dolgozott mégis éveken át a márkával, hogyan került műemlékvédelem alá a Kálvin téri mozaikreklám egy ház tűzfaláról, ahonnan évtizedekig mosolygott Budapest lakosságára.
Emlékszem, apámnak volt egy Fabulon Ági-s kulcstartója, így a Fabulon Ági-jelenség nekem sem volt ismeretlen, magát a kulcstartót megérinteni is mágikusnak tűnt. A könyv erénye, hogy az olvasása személyes időutazásra is lehetőséget ad, hiszen nem szimplán életrajz, hanem gyorsfénykép a korról, rövid fejezetekből álló izgalmas olvasmány a szocializmus divatvilágáról, a butikos létformáról, a kor szépséghez való viszonyulásáról, a szakmaváltásról, Pataki Ági produceri munkájáról, az Üvegtigris sikeréről.
„Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor lejöttem a kifutóról és már nem kellett megfelelnem. A modellkedés nem drog, jólesett abbahagyni a 80-as évek végén, persze jólesett csinálni is, hiszen ez jelentette a biztonságot, a megélhetést, és ez adta meg az utazás szabadságát a vasfüggöny mögött.”
Amikor megkérdeztem tőle, mégis hogyan kell megírni egy könyvet, amikor az ember eleve úgy gondolja, hogy neki tulajdonképpen nincsenek is élményei, azt mondta, hogy a szerkesztője azt javasolta: vegye elő a fényképeit, és arról be fognak ugrani korok, történetek, érzések. Ilyen útravalóval pedig már pofonegyszerű volt az utazás. A Semmi sem történt velem munkacímű dolgozat, vagyis a Nyitottan a világra című könyv végére a 307. oldalon került ki a pont, pedig olvastam volna még.
