Az őszi tájban izzó galagonya képét Weöres Sándor egy életre a gyerekek emlékezetébe véste, pedig a verset nem óvodai memoriternek, hanem szerelmi vallomásnak szánta.
Esetlen léptekkel halad az utcán. Megbotlik a felszakadt járda hasadékában, de megy tovább, mintha mi sem történt volna. A gondolatai máshol járnak, nem a fölé magasodó, évszázados falak között. A szája hangtalan szavakat formáz, talán egy vers szövegét mormolja, talán elpróbálja magában, hogy mit fog mondani, ha belép az főigazgató irodájába. A könyvtárba érve egyenesen oda tart. Mielőtt bekopogna, lenyomná a kilincset és belépne, tétovázik, ellenőrzi a zsebében lapuló kötetet, kócos hajába túr.
Az irodában egy nő ül. Ismeri a nőt, látta már sokszor, de nem tudta, hogy itt találja majd. A nő kérdi, segíthet-e. Megáll az idő, eltűnnek körülötte a tárgyak, a talaj a lába alól, a teste, ami mindig is túl szűk volt rá, és csak a nő marad. Egy pillanatra megérinti a világmindenség örökkévalósága.
A galagonya
Weöres Sándor harminchárom éves, Baumgarten-díjas, ismert költő volt, amikor 1946-ban az Országos Széchényi Könyvtárba ment, hogy elvigye egy kötetét a főigazgatónak, Tolnai Gábornak. De mielőtt beléphetett volna az irodájába, titkárnőjétől, a huszonnégy éves Polcz Alaine-től kellett bebocsátást kérnie. Az ominózus találkozásról és később kapcsolatukról az írónő visszaemlékezéseiből tudhatunk meg többet.
Alaine aznap délben egyedül maradt az irodában, amin egyébként három kollégájával osztozott, és amiből a főigazgató szobája nyílt. „Kopogtak, és belépett az ajtón egy alacsony, vékony fiatalember, szürke, kicsit piszkos overallban, a haja kócos, és az arcán is valami szürke folt, mintha hamu vagy sárfolt lenne. Mint egy rakodómunkás vagy utcaseprő, úgy nézett ki” – emlékezett Weöresre.
Alaine bevezette a költőt – akinek már ismerte és szerette a verseit – az igazgatóhoz, és miután a férfi kijött, megkérte, hogy írjon neki pár sort. Ő feltérdelt a székére, hason feküdt az asztalon, és körmölt néhány sort a zsebéből előhúzott füzetbe, majd kitépte a lapot, és odaadta a fölé hajoló nőnek: „Ezt most írtam magának” – mondta.
A papíron egy vers állt, amely így kezdődött: „Őszi éjjel / izzik a galagonya, / izzik a galagonya / ruhája.” Alaine elfogadta, de nem hitte, hogy a férfi valóban neki írta a verset ott és akkor, ahogyan azt sem sejtette, hogy Weöres Sándor nem sokkal korábban, egy pillanat alatt beleszeretett.
Egy vallomás
A költő titkára csak fél évszázaddal derült fény, pedig miután Weöres feleségül vette Károlyi Amyt, Alaine pedig hozzáment Mészöly Miklóshoz, mind a négyen jó barátok lettek. Együtt jártak a visegrádi és a szigligeti alkotóházba, egymásnál vendégeskedtek, egy alkalommal pedig, miután Weöres a palack fenekére nézett és kiosztotta alkotótársait, sarokba szorította és szájon csókolta Alaine-t. A helyzet mindenki számára kínos volt, de az írónőnek még ekkor sem fordult meg a fejében, hogy a csók valóban a személyének szólt. „Azt hittem, mivel én voltam a legfiatalabb nő a társaságban, és hosszú ideig megőriztem a lányos külsőmet, azért történt.”
Negyven-ötven évvel első találkozásuk után interjút készítettek Weöres Sándorral és Polcz Alaine-nel, akikhez csatlakozott Károlyi Amy és Mészöly Miklós is. Mielőtt bekapcsolták a kamerákat, beszélgetni kezdtek, és Weöres egyszer csak azt mondta:
Alaine, tudja, hogy én szerelmes voltam magába, mindjárt, abban a percben, amikor megláttam? Azt a verset, azt ott magának írtam.
Majd hozzátette: „Tudja, én féltem Miklóstól, és mindenkit kértem, ne mondják meg, hogy szerelmes vagyok magába. Megmondták?”.
A nőnek fogalma sem volt róla, hozzá sosem jutott el, hogy mit érzett iránta a költő. „Látja, milyenek az emberek – felelte erre Weöres. – Már abban se lehet hinni, hogy nem tartják meg a szavukat. Azért kértem, hogy ne mondják meg, mert reméltem, hogy megmondják.”
A beszélgetés abbamaradt, mert bekapcsolták a kamerákat, és kezdetét vette az interjú, de a téma ismét előkerült. A költő bevallotta, hogy írt még egy verset Alaine-nek, elő is vette, odaadta neki. „Fölnézek az égre, de a csillag vissza rám nem tekint” – kezdődött. „Látja, sohase tekintett vissza rám. Nem értette meg, hogy szeretem” – tette hozzá a férfi. Alaine legnagyobb meglepetésére Amy is bevallotta, hogy írt hozzá egy verset, amikor együtt nyaraltak Visegrádon, és ő az ablakban ült, alkonyodott, és a kezére esett a fény.
Az interjú felvétele végül elveszett, de Alaine sosem felejtette el ezt a beszélgetést, és haláláig közeli barátja maradt Weöresnek. „De számomra lehetetlen volt Sanyikával a találkozás. Én a költészetét szerettem. Hogyha ő valóban szeretett, nem tudom, mit szeretett bennem. Számomra sohasem volt valóságos emberi lény, számomra Sanyika nem volt férfi. Sokat tűnődtem rajta. Mintha ő lett volna az a manó, akit megfognak egy szőrcsipesszel. Igen ám, csakhogy ez a manó hatalmas szellemiség is volt. Ezt a szellemiséget szerettem, a verseit szerettem, és a gyermekességét is szerettem. De mindezt úgy, mint látványt, úgy, mint az életnek egy játékát – ámulva néztem” – írta róla.
