Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A kilencvenes évek végén járunk, abban az időben, amikor népszerűségük megőrzése érdekében a politikusok kénytelenek több nőt ültetni döntéshozó pozíciókba. Nevenka Fernández ambiciózus, huszonéves egyetemista, amikor a női kvótának köszönhetően Ponferrada város önkormányzati képviselőjévé választják.
A Netflix új dokumentumsorozata, a Nevenka, a nő, aki megtörte a csendet, három részen keresztül kíséri Nevenkát a hírnév felé vezető, rögös úton. A lány, aki sosem akart híres lenni, aki elhivatottságával az emberek életét, a szülővárosát akarta jobbá tenni, végül történelmet írt.
Napok teltek el, mióta megnéztem a sorozatot, de még mindig nem ereszt. Újra és újra eszembe jutnak azok a nagyon egyértelmű és tipikus jelek, amik előrevetítik a bántalmazást, amikről bár egyre többet beszélünk, de 2001-ben még nem volt rá szavunk. Nekem még négy évvel ezelőtt sem.
A nő, aki megtöri a csendet
Ismael Álvarez a város polgármestere, az ő csapatában dolgozik Nevenka, aki hiába végzi szívvel-lélekkel a munkáját, férfi kollégái szemében csak egy fiatal, gyönyörű nő. Nevenka a sorozatban többször is elmondja, hogy ez mennyire zavarja, és bár mindent megtesz annak érdekében, hogy a teljesítménye alapján ítéljék meg, a városban egy idő után beszédtémává válik. Nem is csoda, a kétezres évek legelején járunk, a nőügyeiről elhíresült politikus köreiben mozgó csinos nő nem lehet más, csakis a polgármester szeretője. Máskülönben hogyan is kaphatta volna meg a képviselői pozíciót? Na ugye.
Álvarez szisztematikusan, kezdetben barátságnak álcázva kezd hatalmat gyakorolni a lány felett, aki ennek hatására kilép az évek óta tartó, boldog párkapcsolatából és találkozgatni kezd a polgármesterrel. Néhány alkalom után kiderül, hogy ez közel sem az, amire Nevenka számított, a lány visszautasítása azonban Álvarez számára nem opció.
Az abuzív kapcsolatok tankönyvi példája bontakozik ki előttünk, idáig lehetne ez bármelyikünk története. Nevenka azonban nem enged a bántalmazó elnyomásnak, és megtöri a csendet. 2001. március 26-án lemond képviselői pozíciójáról, egyúttal megosztja a nyilvánossággal, hogy mi mindent tett vele a polgármester, miután megpróbálta visszautasítani a közeledését. Nevenka Fernández az első spanyol nő, aki szexuális zaklatás miatt feljelentést tesz egy férfi ellen.
Álvarez végig tagad. Nemcsak hogy tagad, de mindent megtesz annak érdekében, hogy elhallgattassa a nőt. A dokumentumfilm ijesztő képet mutat arról, ahogy a város szinte egy emberként zár össze Álvarez körül, ahogy a közvélemény számára egyértelmű, hogy Nevenka célja nem más, mint pénzt szerezni és lejáratni mindannyiuk kedvenc polgármesterét. Korabeli felvételeken látjuk, ahogy a polgármester teleplakátolja a várost, emberek ezrei vonulnak utcára, hogy biztosítsák Álvarezt a támogatásukról, eltorzult arcú nők üvöltik a kamerába, hogy ha történt is zaklatás, az kizárólag az áldozat felelőssége.
A mentalitás hasonló, mint most, húsz évvel később, amikor egy abúzusról szóló cikk alatti kommenteket olvasom, mégis azt gondolom, hogy van, ami változott. Visszatekintve azokra a bántalmazási ügyekre, amiktől az utóbbi években hangos volt a sajtó, talán nem túlzás azt mondani, hogy ha lassan is haladunk, de egyre kevésbé számít a bántalmazó személye. Harvey Weinstein vagy Jeffrey Epstein ügye nem osztotta meg a közvéleményt. De nem kell feltétlenül átszelni az óceánt ahhoz, hogy pozitív példákkal találkozzunk, gondoljunk csak Renner Erikára vagy Orosz Bernadettre. És hogy mi a közös ezekben az ügyekben?
Az áldozatok megtörték a csendet.
Pedig megszólalni egyáltalán nem könnyű. Emlékszem, amikor először beszéltem az engem ért bántalmazásról. Soha életemben nem éreztem még olyan mértékű szégyent, mint abban a pillanatban. Az akkori munkahelyem konyhájába zárkózva, izzadó tenyérrel tárcsáztam az ügyvédmet, és mindennél jobban reméltem, hogy valaki kézen fog és kirángat az akkor már hónapok óta tartó, reménytelennek tűnő állapotból. Mert hiába léptem ki a kapcsolatból, hiába igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy megszakítsam a kapcsolatot, a zaklatás még azt követően is folytatódott, hogy feljelentést tettem. Ez lassan négy éve történt, a nyomozás még tart, én pedig hol bipoláris zavarral küzdőnek, hol szélsőséges férfigyűlölőnek, de minden esetben megrögzött hazudozónak beállítva várom, hogy az életemnek ez a fejezete is lezáruljon.
Egy barátom mondta egyszer, amikor hasonló témáról beszélgettünk, hogy aki kimegy a napra, az bizony lesülhet. És nagy eséllyel le is sül, aki nem fogja be a száját. Ennek ellenére elképesztően fontos, hogy a zaklatások, a bántalmazások túlélői megszólaljanak, merjenek segítséget kérni és ne féljenek beszélni arról, ami velük történt. Nem tudom elégszer leírni, hogy az erőszak minden esetben és kizárólag a bántalmazó felelőssége. Ellene pedig úgy tudunk fellépni, hogy megtörjük a csendet. Mert az erőszak, ami miatt az elkövetőnek nem kell felelősséget vállalnia, túlnyomó többségében megismétlődik.
A Nevenkáról szóló dokumentumsorozat gyomron vág és nem ereszt. Megmutatja, hogy milyen az, amikor a bántalmazó nem fogad el nemleges választ, és tökéletes képet fest arról, hogy milyen áldozatokat kell hozni azért, hogy erőszaktúlélőként visszavegyük az életünk feletti irányítást.
