Tényleg egy kesztyűkereskedő fia hagyta maga után a világirodalom drámaremekeit? Vagy valaki más rejtőzött a neve mögött? Egy befolyásos gróf? És ha a személye körül annyi a bizonytalanság, mint égen a csillag, miért vesszük biztosra egyáltalán, hogy William Shakespeare férfi volt? Hiszen akár nő is lehetett. Vagy nem?
William Shakespeare életéről nem sokat tudunk, és miután mégsem elégedhetünk meg annyival, hogy a világirodalom egyik legnagyobb hatású és legtermékenyebb drámaírója talán járt iskolába, talán nem, megházasodott, gyerekei születtek, majd olyan életművet tett le az asztalra, amilyet azelőtt soha senki, az életrajzában tátongó űrt szívesen töltjük ki ilyen-olyan mendemondákkal és logikusnak tűnő teóriákkal.
Szeretjük a legendákat, de annyira azért nem, hogy fenntartások nélkül elhiggyük, hogy Shakespeare drámáit, történeteinek örök érvényű tanulságait, legendás karaktereit mind egy kesztyűkereskedő fiának köszönhetjük. Mark Twain például szentül hitt benne, hogy a Shakespeare-művek valójában az esszéista Francis Bacon keze munkái, mások a drámaíró Christopher Marlowe-t sejtik a Hamletet, a Szentivánéji álmot vagy a Rómeó és Júliát fémjelző márkanév mögött, az utóbbi időben pedig egy bizonyos Edward de Vere-re, Oxford grófjára terelődött a gyanú. Ezeket a teóriákat azonban semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, ráadásul a Shakespeare-hívők sznobizmussal vádolják mindazokat, akik szerint a drámaíró csakis előkelő származású vagy iskolázott figura lehetett.
A mellőzött kishúg
A 21. század hajnalán ezeknek a kiváló férfiaknak a sorát szemrevételezve egy másik kérdés is felmerülhet bennünk: vajon arra miért nem gondolt senki, hogy Shakespeare akár nő is lehetett? A kérdésre Virginia Woolf a Saját szoba című esszéjében próbál meg választ adni, amelyben eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Shakespeare-nek születik egy húga, aki éppen olyan rendkívüli tehetségnek bizonyul, mint halhatatlanná vált fivére.
Woolf a férfi írók uralta klasszikus irodalmat a nők viszontagságos helyzetével magyarázza: „Pénzük nyilvánvalóan nem volt; (...) tetszett vagy nem tetszett, férjhez mentek, mielőtt kinőttek volna a gyerekszobából, valószínűleg tehát tizenöt-tizenhat éves korukban. Igazán roppant furcsa is lenne, vegyük csupán a fenti bizonyosságot, ha valamelyikük váratlanul megírta volna Shakespeare darabjait.”
Virginia Woolf úgy képzeli, hogy miközben Shakespeare megindult a világhír felé, húga otthon maradt harisnyát stoppolni meg a pörköltre vigyázni, és ha jutott is valamennyi ideje olvasni, netán írni pár sort a padlás rejtekében, szülei biztosan minduntalan visszaterelték kötelességeihez. Mielőtt betöltötte volna a húszat, eljegyezték, a házasságból pedig csak egyetlen kiutat látott: ha megszökik. Talán egészen egy színház küszöbéig jutott, ahol kinevették a férfiak, de mert olyan nagyon hasonlított a híres William Shakespeare-re, és mert olyan nagyon szépen kérte, „végre Nick Greene, a színigazgató megkönyörült rajta; ő meg teherben találta magát ugyanettől az úrtól, úgyhogy – ki mérhetné meg a költői szív hevét s dühét, midőn tőrbe ejti s fogva tartja a női test? – megölte magát egy téli éjszakán, és ott fekszik eltemetve valamelyik keresztútnál, ahol ma az Elephant and Castle előtt az omnibuszok megállnak.”
Női Shakespeare?
Ilyen sorsot képzel el tehát Virginia Woolf annak a szerencsétlen női léleknek, aki az Erzsébet-korban írásra adta volna a fejét. Pedig akár ilyen vészterhes időkben is lehetett szerencséje egy nőnek. Ott van például Emilia Bassano, a Velencéből Londonba érkezett udvari muzsikus lánya, akit apja halála után a kenti grófné, Susan Bertie vett a szárnyai alá. Bertie modern nézeteket vallott a nők oktatását illetően, ezért Emiliát filozófiára, irodalomra és történelemre tanította, és mire a lány betöltötte a tizennyolcat, talpraesett, művelt nővé cseperedett.
Édesanyja halála után a befolyásos és gazdag, nála negyvenöt évvel idősebb Henry Carew szeretője lett, aki biztosította számára a megszokott életszínvonalat – mindaddig, amíg teherbe nem esett. Egy gyermekkel a szíve alatt azonban nem tehetett mást, és feleségül ment egy kéznél levő unokatestvérhez, Alfonso Lanier-hez, aki édesapjához hasonlóan I. Erzsébet udvarában zenélt. Emilia szabadidejében verseket írt, 1611-ben pedig kiadta verseskötetét. Ugyan munkája nem hozott sokat a konyhára, ő lett az első nő az országban, aki saját kötetet publikált.
Egyesek úgy vélik, Shakespeare munkásságára is hatott (ne feledjük, hogy egy udvari muzsikus feleségeként biztosan érintkezett más előadóművészekkel is), és ő ihlette szonettjeinek Fekete Hölgyét és az Othelló Emiliáját. A The Atlantic cikkének írója még ennél is tovább ment: Elizabeth Winkler szerint Emilia Bassano maga volt William Shakespeare.
Gyanúját arra az észrevételre alapozza, hogy Shakespeare boszorkányosan sokat tudott a női jellemről, és nemegyszer tett meg bátor, leleményes és talpraesett nőket drámái hősének. Bizonyítékok és tudományos érvek híján azonban Emilia Bassano csak egy női név az alternatív Shakespeare-ek listáján.
